Quileute Legends Epilógus

Quileute Legends Epilógus

A tábortűz lángjai narancssárga fénybe vonták a körülötte ülők vonásait. Az összes tekintet elmerengően bámult bele a lángok babonázó, kecses táncába, miközben a gondolataikba merültek és élvezték a rájuk telepedett csend nyugodtságát. Emésztették a hallottakat, alig akarták elhinni, hogy ez megtörtént a saját szüleikkel, hiszen olyan képtelenségnek tűnt, mégis teljesen igaz volt. Ez az abszurd, kalandokkal teli élet szóról szóra megtörtént, hiszen nem kételkedtek Seth bácsikájuk szavaiban, aki mindegyik fivére történetét végig nézhette, átélhette testközelből. Még a fiú maga is alig akarta elhinni, hogy ennyi mindent átélhetett, néha komolyan azt gondolta, hogy saját maga és társai élete csak álom, egy elképesztő ábránd, ami hamarosan szétpukkad.

Elégedetten szemlélte a csodálkozó arcokat, miközben türelmesen várt, hogy valamelyik gyermek megszólaljon és megtörjék a beállt csendet, melyet csak a tűz ropogása és a nem messze hullámzó tenger moraja zavart meg. Az egész este nyugodtnak tűnt, a sötét kék ég csillagai a tenger hullámain köszöntötték vissza magukat, az erdő fekete sziluettje sejtelmesen magasodott a rezervátum körül, s a nem messze lévő házakban még néhol égtek a villanyok. Még nem tért nyugovóra az egész környék.

Alex tűnt a legeltűnődőbbnek, noha ő is volt fiatal kora ellenére a legérettebb, ami nem csoda, hiszen anyja génjeit örökölve túlságosan hamar kezdett túljutni a felhőtlen, naiv gyermekkoron, bár ő ezt cseppet sem bánta. Nem érezte, hogy bármiből is kimaradna, hiszen mindenki egyenjogú tagjaként kezelte annak a falkának, ami végül egy összetartó családdá nőtte ki magát az idő múlásával. Sarah, Alex húga sokkal fiatalabbnak tűnt testvérétől, noha alig két év volt közöttük, mégis többnek tűnt, mint nyolc. Le sem tagadhatták volna, hogy Jacob és Lily gyermekeik.

Nathaniel volt a legidősebb, s noha már ezerszer hallotta apja és édesanyja történetét mindig lenyűgözte az a szeretet, amivel Jared Kimet szerette. S noha édesapja nem lehetett vele gyermekéveiben, sem bármely más időszakában tudta jól, hogy Jared még mindig szereti anyukáját és őt, s nem csak azért, mert Kim ezt képes volt minden nap elmondani, hanem egyszerűen tudta.

Volt egy időszak az életében, mikor mindent megtett volna, hogy megismerhesse azt a férfit, aki önzetlenül és odaadóan szerette édesanyját, s noha ez sosem változott meg benne, mindig is késztetést érzett, hogy akár egy percre is, de beszélhessen az apjával, de volt egy olyan érzése, hogy ismeri is. Valahányszor tükörbe nézett felismerte vonásaiban a fényképeken látott férfit, mikor hallgatta nagymamája nosztalgiázásait szinte úgy érezte, hogy édesapjával beszélget, ráadásul egyik bácsikája sem engedte meg azt, hogy úgy érezze; apa nélkül kell felnőnie. Mind-mind fontos szerepet töltöttek be az életében, amit semmi pénzért nem adott volna fel.

Cleo ajkain halvány mosollyal bámult a tenger felé, miközben mélyt szívott a tenger, sós, kellemes illatából. Karjaiban érezte kisöccse súlyát, aki már Seth meséje kezdete után percekkel mély álomba szenderült nővére biztonságot nyújtó ölelésében. Az alig hét éves lány le sem tagadhatta édesanyja gyönyörű vonásait, noha temperamentuma és hirtelen haragja miatt sokan felismerték benne Paul forrófejűségét, s csak abban mertek reménykedni, hogy a kicsi Liam már inkább édesanyja szelídségét örököli. Paul már így is rettegett Cleo kamaszkorától, nem kellett neki, hogy fia is olyan makacs és önfejű legyen, mint ő volt hosszú éveken keresztül, s néha még most is.

Embry halványan elmosolyodott, miközben tekintete találkozott fivérével, aki még mindig türelmesen figyelte az ismerős arcokat, bár már nem igazán reménykedett benne, hogy valaki megszólal. Különben is, a csend túl szép és túl nyugtató volt ahhoz, hogy bárki megtörje azt.

Embry Call nem régiben találta meg bevésődését Jade személyében, akit szintúgy lenyűgöztek a nem régiben hallottak, a lány elképzelhetetlennek tartotta mindezt, s mégis hinnie kellett ezekben, hiszen ott, abban a pillanatban is karjaiban tartotta az a férfi, akibe az első találkozás alkalmával bevésődött, aki teljessé tette az életét.

Seth akaratlanul is elmosolyodott, mikor észrevette a párocska meghitt ölelkezését, majd sötétbarna pillantását végig vezette a tenger lágyan ringatózó, néhol hold fényétől csillogó hullámain. Mélyen magába szívta a tenger sós illatát, az erdő friss föld szagát, s a holnapra érkező eső előjelét, mélyen tüdejébe zárta mindazt, ami otthonára emlékeztette, a családjára. Egyelőre nem akart többet, csak barátai és szerettei között akart maradni, élvezni az örök fiatalság csodáit, miközben néha vámpírokra vadászott, meglátogatta Cullenéket, hiszen valamilyen oknál fogva képes volt összehaverkodni Edwarddal annak ellenére is, hogy Rosalie képtelen volt úgy elmenni mellette, hogy ne mondott volna valami csípőset, amire a fiú hosszú ideje már nem is reagált. Csak megmosolyogta a szőkeség szavait, s már ezzel sikerült neki őrületbe kergetnie a vámpírlányt.

Persze maga sem tagadhatta le, hogy várja már a bevésődését. Néha elkapta az a furcsa hiányérzet, mikor még nem tudja, hogy mi is, vagyis inkább ki hiányzik pontosan az életéből, csak azt tudja, hogy valami nincs rendben. Tagadhatatlanul kíváncsi volt, hogy milyen lesz a másik fele, illetve milyen lesz majd bevésődni, önzetlenül szeretni valakit, majd szépen, lassan megöregedni vele együtt.

- És mi a te legendád, Seth bácsi? – törte meg végül a csendet Cloe vékony, kellemes hangja. Kíváncsian függesztette édesanyjától örökölt, gyönyörű szemeit a fiúra, aki csak elmosolyodott, majd vállat vont.

- Majd egyszer – sóhajtotta sejtelmesen, mire fivére felnevetett.

- Látod, gondoltad volna, hogy valaha legenda válik az életünkből? – kérdezte Embry szórakozottan, karjait még mindig szerelme körül tartva.

- Soha – rázta meg a fejét némi hitetlenkedéssel Seth. Nem, valóban egyszer sem gondolt arra, hogy életükről majd még dédunokáik is tudni fognak, de ez a tény némi elégedettséggel töltötte el. – Quileute legendák – ízlelgette szót szórakozottan, mire Embry ismét felnevetett, amit barátja viszonzott. Mély, öblös nevetésük pár pillanatra mintha egybe olvadt volna a természet csendjével, mint mikor a farkasvonyítás elnémul, mégis olyan mintha még mindig szólna, mert olyan természetes, olyan oda illő.

Az alakváltó farkasok legendája sokáig életben maradt, szülőről gyermekre terjedt, s úgy tűnt teljes halhatatlanságot nyert.