9. Vért
"Rettenetes és édes adomány, hogy emlékezni tudunk."
Végtelennek
tűnő percekig bámultam azt a hatalmas festményt, ami Carlisle
irodájában díszelgett, miközben hallgattam a férfi kellemes
hangját az életéről, az életemről és minden más vámpírról,
akikkel valaha dolga volt, s akiket állítólag még én is
ismertem, mikor emlékeztem saját magamra.
Az
egész hihetetlennek tűnt, de első kiakadásom után kezdtem
felfogni és elfogadni a dolgokat. Sok dologra magyarázatot kaptam,
köztük a fekete köpönyeges Volturira, az engem olyannyira védő
és nevelő Alexre és minden más vámpírra, s azok fontosabb
tulajdonságaira. Bár meglepett Carlisle minden szava és új
információja valamiért mégsem lepődtem meg annyira, mint
amennyire szerintem kellett volna. Valahol mélyen tudtam, hogy én
ezekkel tisztában vagyok, hogy ez nekem nem újdonság, hanem az
életem, noha nem emlékeztem ezekre már hosszú ideje.
-
Carlisle? – kérdeztem kissé bambán, mikor tekintetem végül
sikerült levennem a festményről, melyen a Volturi királyai és
Carlisle díszelgett elegánsan és emberfelettien.
-
Tessék? – kérdezte a férfi várakozóan, mégis türelmesen.
Éreztem a hangjában, hogy kész minden kérdésemre válaszolni, s
nem okozok gondot neki kíváncsiságommal, mert segíteni akar.
Ahogyan mindannyian, akik a ház nappalijában vártak rám és
remélték, hogy nem futok világgá ettől a sok emberfeletti
dologtól. Szerintem ebben leginkább Jacob reménykedett, aki alig
bírta elereszteni a kezem, mintha tényleg attól félt volna, hogy
elmenekülök előlük.
- Mi
vagyok én? – kérdeztem, miközben rá pillantottam. Sok minden
elmesélt, mindent elmondott, de az még mindig rejtély volt
számomra, hogy én magam mi is vagyok igazából, mert azzal
tisztában voltam, hogy nem voltam ember. Legalábbis nem teljesen.
Alig ettem, alig fáztam, gyors voltam és nem véletlenül lehetett
közöm a halandók elől elrejtett világhoz.
- Egy
ember és egy vámpír gyermeke – felelte nemes egyszerűséggel
Carlisle. – Édesanyád belehalt a szülésbe, apádat pedig
megölte a Volturi, mikor rájöttek, hogy veled egy teljesen új
fajt hoztak létre, amihez még nem volt példa a történelmünkben.
Alex mentett meg, s évekig rejtegetett téged a világunk elől,
amíg fel nem nőttél és meg nem bizonyosodott arról, hogy
ártalmatlan vagy, legalább annyira, mint más vámpírok. Csak
aztán rátok akadt a Volturi, akkoriban vendégeskedtem én is
náluk, ott voltam, mikor képtelenek voltatok tovább menekülni, s
nem volt más választásotok, mint beállni a Aroék gárdájába,
hogy életben maradjatok. Emlékszem mennyire ijedt voltál, s
mennyire féltetted Alexet, aki alig akart elengedni a karjaiból
hosszú napokig, amit persze nem néztek jó szemmel, de Aro még ezt
is elnézte. Majd megőrült annyira érdekelte, hogy ki és mi vagy
te pontosan.
-
Mint egy kísérleti egér – mormoltam szárazon, fanyarul. Nem
emlékeztem ezekre, de tudtam; utálom a Volturit. – És hol van
Alex most? – kérdeztem. Noha továbbra sem volt semmi konkrétumom
Alexről szeretetem csak nőtt iránta, ahogyan a ragaszkodásom is,
tudtam, hogy fontos számomra az engem óvó vámpír férfi.
- A
pletykák szerint nem régiben Voltera rabjává vált véglegesen,
mikor sikerült megszöktetnie téged... – vallotta be szomorúan,
úgy tűnt számára is sokat jelent az idegen, mégis ismerős
férfi.
A
bűntudat végig marta az ereim, a mellkasom veszíteni kezdett a
gondolatra, hogy talán miattam került bajba. Segíteni akartam
neki, de ahhoz az kellett, hogy megkapjam az emlékeim. Átakartam
végre törni a falat, ami elkerített az életemtől.
-
Hogyan szerezzem vissza az emlékeim? – kérdeztem komolyan, tenni
akaróan. Reméltem, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle tudni fogja
a választ.
-
Olyanokat kellene tenned, amit régebben is tettél – magyarázta
elgondolkodva. – Elvégre Paul átváltozásánál is eszedbe
jutott az a vérfarkas, aki még anno megtámadott téged.
-
Paul? – értetlenkedtem. Nem volt ismerős, de még olyan érzésem
sem támadt tőle, hogy valamikor ismertem.
- A
szürke farkas reggelről – magyarázta, mire megremegve
bólintottam. Akaratlanul is elém vetült az a haragtól izzó
tekintet abban a hatalmas, szürke farkas alakban.
-
Szóval...ugorjak még több farkas elé? – értetlenkedtem, mire
lágyan, dallamosan felnevetett és megrázta a fejét.
-
Próbálkoznunk kellene előhozni a vámpír oldaladat –
magyarázta. – Valami talán előcsalogatná az emlékeidet –
tűnődött. Nem tudtam pontosan mire gondol, de a következő
pillanatban Edward nyitott be az ajtót, miközben kérdőn
nevelőapjára bámult.
-
Gondolod, hogy az segítene? – kérdezte, mire még inkább
összezavarodtam. Arra hamar rájöttem, még beszélgetéseink
legelején, hogy vannak olyan különleges vámpírok, akik
képességet kaptak valami olyan tulajdonságukból, ami emberként
is nagyon erős volt bennük. Edward az emberek gondolataiban tudott
olvasni, Alice látta a jövőt, Jasper az érzelmekre tudott hatni,
s Bella mentális pajzsot tudott maga vagy mások köré vonni, amit
ugyan nem értettem teljesen, de hasznos dolognak tűnt.
-
Miről van szó? – adtam hangot értetlenkedésemnek. Kíváncsi
voltam, hiszen rólam volt szó, s úgy tűnt találtak valamit, ami
segíthet rajtam. Hát hadd halljam és essünk túl rajta!
-
Szóval... – kezdett bele Edward zavartan, miközben tekintetét
olykor a padlóra szegezte, mintha átlátna a nappaliig. – Tudod
van a vámpíroknak egy alapvető, khm... túlélési szabálya –
magyarázta. – Jacob, ne kapd fel a vizet! Vért kellene innod –
hadarta el az utolsó két mondatot, mire az ajtó se perc alatt
kicsapódott és a dühösen morgolódó Jake lépett be a világos
helyiségbe.
- Ezt
nem gondolhatjátok komolyan! – fakadt ki. – Ő nem vámpír! –
mutatott rám. Látszólag nagyon felkavarta Carlisle és Edward
ötlete, amit nem igazán tudtam mire vélni. Még időt sem adott
végig gondolni a többiek szavait már egyből ellenkezni akart, s
helyettem is dönteni. Ezt nem hagyhattam.
-
Elég, Jacob! – szóltam rá komolyan, mégis némi gyengédséggel
a hangomban. – Szóval...vért? – fordultam a vámpírok felé, s
próbáltam nem foglalkozni Jacob sértődött morgolódásával.
-
Csak egy ötlet, nem garantálunk semmit – mondta Carlisle.
-
Rendben – bólintottam.
-
Lily... – kezdte volna Jake, de én türelmetlenül, mégis
kérlelően leintettem.
-
Ennyit megérnek az emlékeim – mondtam, s választ sem várva
követtem Carlislet egy másik szobába, ahol aztán nem sokkal
később egy pohár vért hozott elém. Akaratlanul is nagyot nyeltem
a vörös folyadék láttán, s pár pillanatra elbizonytalanodtam.
Biztos jó ötlet ez? Ittam én vért valaha is? Tényleg segíthet
ez?
- Ha
nem akarod nem muszáj – mondta Carlisle, de én csak megráztam a
fejem, s két kezem közé fogva a törékeny poharat hosszú
másodpercekig csak bámultam a folyadékot, mely talán nem is olyan
régen mást éltetett.
- Azt
szabad tudnom, hogy...szóval ez...ki? – kérdeztem zavartan. Még
csak a gondolattól is rosszul voltam, hogy ez valakinek az anyja,
apja vagy bármely más rokona.
-
Szimpla állati vér – nyugtatott meg. – Medve.
- Huh
– szusszantottam, s bár elég furcsa volt úgy ránézni a vöröslő
folyadékra, hogy szinte láttam benne a medvét, de határozottan
megnyugtatott, hogy nem emberi vért készülök meginni. – Rendben
– motyogtam mély levegőt szívva. Éreztem a vér rozsdás, sós
szagát, ami végül ajkaimat érte, ahogy megdöntve a poharat
számhoz emeltem azt és pár hatalmas korttyal lekényszerítettem a
folyadékot magamba. Az érdekes, első pillanatban undorítónak
tűnő íz elárasztotta a szám, végig folyt a torkomon, s teljesen
feltöltötte a testem. Szinte éreztem, ahogy jólesően
megborzongok magamban a folyadékkal, hirtelen hallani kezdtem a
lenti mocorgásokat, látásom kiélesedett és minden olyan...élethű
lett. Furcsa volt, teljesen megzavarodtam, s nem tudtam, hogy
undorodjak-e magamtól vagy sem. Finom volt.
Tekintetem
az előttem ácsorgó férfira terelődött, miközben ő türelmesen,
kíváncsian várta reakcióim, miközben néhány kósza napsugár
átszelte az itteni időjárásra jellemző szürke felhőket és a
hatalmas, szinte egész falat elfoglaló ablaküveget. Egyenesen
rávetült Carlisle tökéletes, sápadt bőrére, mely a sugarak
lágy simogatására csillogni kezdett akár a gyémánt. Pár
pillanatra még a lélegzetem is elakadt, ahogy megláthattam egy
vámpírt teljes valójában a napfény menekültjeként, s a
folytonos sötétség rabjaként. Láttam őt, Carlisle Cullent, a
férfit, akit évekkel ezelőtt is megbecsültem és tiszteltem
munkássága miatt, s sokkal inkább láttam Alexet. Képzeletemben
szőke haja kócosan meredezett ezer felé, s apró gödröcskék
jelentek meg csillogó arcán a mosolyától, ami bizalmat és
jókedvet sugárzott. Láttam őt, magamat és mindent, amit valaha
is átéltem, s megéltem hosszú, végtelen életem során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése