8. Cullenék

8. Cullenék

"Rég elfelejtett ismerősök bukkannak fel, és olyan híreket hoznak, amelyek megváltoztatják az életünket."

A szívem majd ki szakadt a torkomból, a halántékom lüktetett és a bordáim roppanásig összeszorultak, ahogy ki, majd be fújtam a levegőt, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Úgy éreztem, hogy a zavartságom és az értetlenségem elérte a tetőfogát, miközben magamtól is félni kezdtem.

Hosszú ideig futottam, legalábbis nekem annak tűnt, miközben hangtalan szellemként szlalomoztam a hatalmas fák között abban reménykedve, hogy ezzel minden gondom, bajom elől eltudok menekülni. Nem, nem tudtam. Gondolataim utolértek, rettegő, összezavarodott érzelmeimet pedig le sem tudtam hagyni bármennyire is futottam gyorsan, minden emberi erőt meghaladóan.

Végül aztán kifulladva, sokkal inkább az érzelmeimtől, mintsem a futástól leültem az egyik fa tövébe, ahol összekuporodva, fejem a karjaimba temettem, miközben megtámaszkodtam felhúzott térdeimen és próbáltam rendbe szedni magam. Szorosan lehunyt szemekkel igyekeztem többre emlékezni, mint a hatalmas fekete farkas, vicsorgástól nyáladzó pofával és erőteljes, rémisztő morgással.

- Mi a franc vagyok? – kérdeztem rekedten, alig hallhatóan magamtól, hiszen tudtam, hogy bármi legyek is az embert kihúzhatom a listámról. Egy ember nem tud ilyen gyorsan futni, átúszni egy tengert és olyan lényekkel találkozni, mint amik álmomban bukkantak elő vagy amik egészen az erdőig üldöztek. Bár lehet, hogy sokkal inkább magam elől futottam, mint a hatalmas, szürke farkastól.

- Lily... – hallottam meg percek múltán Jacob halk, óvatos hangját, ami azonnal kizökkentett kétségbeesett gondolataimból. Fejem felkapva találtam meg tekintetemmel Jake félmeztelen, megtörtnek tűnt alakját tőlem pár méterrel. – Kérlek, ne félj – folytatta, mielőtt bármit reagálhattam volna.

Pár másodpercig csak bámultam barna szemeibe, végig néztem megtörtnek tűnő, izmos alakján és várakozó, félő arcvonásain. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam tőle félni, képtelennek tartottam, hogy az előttem ácsorgó fiú valaha is ártson nekem.

Torkomból tehetetlenül tört fel a zokogás, mikor visszatértem Jacob bámulásából és ismét eljutottak a tudatomig azok a kérdések és tények, melyekre abszolút nem kaptam választ. Könnyeim forrón áztatták el az arcom, miközben lélegzetvételem szaggatottá és esetlenné vált, alig kaptam levegőt a szipogástól, de ez volt a legkisebb bajom.

- Mi a franc vagyok én?! – tört ki belőlem újra a kérdés, miközben hagytam, hogy Jacob közelebb lépve hozzám szorosan magához öleljen és hosszú percekig csak tartson a karjaiba, amíg meg nem nyugszom. Ismét megbizonyosodhattam afelől, hogy nincs mitől félnem Jacobot illetően. Sokkal inkább magamtól kellene rettegnem, s attól, ami lehetek.

- Egy gyönyörű lány vagy, aki most össze van zavarodva – súgta halkan, nyugtatóan, miközben letörölte könnyeimet és arcom két keze közé vette. – De segítek, Lily – mondta, miközben egyik kezét az enyémre téve összefonta ujjainkat. – Ha még ezek után is szükséged van rám akkor segítek – bizonygatta. Hangja őszinte volt, s még mindig félő, mint aki arra vár, hogy ellökjék és a képébe mondják, hogy egy büdös korcs.

- Szükségem van rád – szipogtam, miközben karjaim nyaka köré fontam és szorosan megöleltem. Karjai melegsége a derekamon, suttogó, nyugtató szavai lassacskán megnyugtattak. Képes voltam tiszta fejjel gondolkodni, ami ugyan kicsit segített, de nem jelentett megoldást a problémáimra.

- Megpróbálok segíteni neked, de akkor gyere velem – kérte. – Ismerek valakiket, akik talán tudnának segíteni...

- Menjünk – bólintottam némi gondolkodás után. Nem volt veszíteni valóm.

- Lily, ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Sem ember, sem farkas alakban? – kérdezte kétkedve.

- Szóval te is vérfarkas vagy – nevettem fel mindenféle boldogság vagy öröm nélkül. Ebben igazából nem találtam semmi vicceset.

- Alakváltó – javította ki magát. – De hát tudod, meséltem a legendáinkról – bizonygatta.

- Tudom Jake, bízom benned – nyugtattam meg végül, mire hosszan, talán percekre mélyesztette tekintetét az enyémbe, majd várakozásra intve pár percre eltűnt a bokrok takarásában, ahonnan aztán egy hatalmas, rozsdabarna farkas jött elő, ami láttán akaratlanul is a fához lapultam. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ő nem vérfarkas, a vérfarkasok miatt valamiért egyből elöntött a félelem és a vállamba nyilalló fájdalom.

- Jacob? – kérdeztem bizonytalanul, mikor az állat pár lépést tett és lehorgasztott testtartással próbálta bebizonyítani, hogy nem akar bántani. Nagy, busa fejével bólintott és ismerős, barna szempárral figyelte, ahogy közelebb lépve hozzá ujjaim sűrű bundájába mélyesztem. Puha volt, mégis kissé durva, de tetszett, ahogyan a színe is, s mégis leginkább amiatt a barna szempár miatt voltam leginkább oda. Az bizonyította, hogy ő még mindig Jacob. Fejével a háta felé intett, miközben lefeküdt a földre és várta, hogy végre felfogjam mozdulatait.

- Üljek fel? – értetlenkedtem, s vártam, hogy valamiképpen kiröhög szavaim hallatán, de csak várakozón, szemeiben még mindig félelemmel bólintott. – Jake... – sóhajtottam, hogy ellenkezzek, de aztán látva, hogy nem tántorodik meg bizonytalanságom láttán végül felültem a hátára, s szorosan markolva szőrébe felhevült szívveréssel éreztem, ahogy izmai megmozdulnak alattam és felállt. Testét megrázva jelezte, hogy jobban kapaszkodjak belé, amit meg is tettem, miközben ő meglódult és a körülöttünk sorakozó fák ismét összeolvadtak.

Elképesztő érzés volt izmainak összehangolt mozgása alattam, miközben még mindig bundájába kapaszkodtam és mélyen szívtam be az erdő friss föld és az alattam lévő farkas szagát. Kicsit zavarta ugyan az orrom, de megnyugtatott, pár pillanatra legalább elterelte a figyelmem arról, hogy mi is várhat még rám a mai nap folyamán.

Percek múltán, mikor úgy tűnt, hogy Jacob átszáguldotta velem az egész erdőt lassítani kezdett, míg végül teljesen megállt, hogy lefeküdve időt adjon, hogy lekászálódjak róla, s körbe nézhessek az ismeretlen, semmit mondó fákon és növényeken, amíg ő vissza változott emberré.

- Ne félj – kérte, mikor mellém érve megérezte a belőlem áradó feszültséget és félelmet, amit sehogy sem sikerült palástolnom sem a kisugárzásomból, de még az arcomról sem. – Nem fognak bántani – tette még hozzá, ám ezt nem igazán értettem, s ő nem volt hajlandó tudomást venni értetlen arcomról, miközben magával húzva kezem akkor sem eresztette el, mikor kiérve az erdőből egy hatalmas ház elé értünk.

A tornácot gyönyörű virágok vették körbe, az egész olyan rendezettnek és precíznek tűnt. Kellemesnek hatott a hatalmas ablakokkal és a kintről is látszódó, leginkább pasztell színekkel.

- Jacob, hol vagyunk? – kérdeztem zavartan, noha választ már nem volt ideje adni, mert az ajtó mögül egy alacsony, fekete hajú lány tűnt fel angyalian gyönyörű vonásokkal, aranybarna szemekkel és kecses mozdulatokkal. Ajkain lévő mosoly még inkább kiszélesedett, mikor felénk fordulva észrevett minket, s nem nagyon zavartatva magát elénk suhanva szorosan magához ölelt.

- Lily, úgy örülök, hogy újra látlak – sóhajtotta őszinte boldogsággal a hangjában, miközben elengedve alaposan végig nézett rajtam. – Nem sokat változtál az évek alatt – nevetett fel, s csak akkor kapott észbe, mikor jobban megfigyelte értetlen vonásaimat. – Oh, bocsánat, nem emlékszel – húzta el a száját szomorúan, mégis mosolyogva. – Alice Cullen vagyok – mutatkozott be végül.

Sápadt, hibátlan arca, tökéletesen beállított, holló fekete haja és vékony, alacsony termete túlságosan is ismerős volt, ami miatt legszívesebben a falat kapartam volna. Miért nem emlékszem?!

- Aha – nyögtem ki zavartan. Olyannyira hirtelenül ért közvetlensége és szeszélyesnek tűnő személyisége, hogy köpni-nyelni nem tudtam, miközben ő és Jacob benoszogattak a hatalmas házba és az állam még inkább a padlót verte még ha csak képletesen is.

A nappaliban elég sokan helyet foglaltak, köztük egy magas, sápadt, szőke férfi, aki közülük elsőnek üdvözölt, s mutatkozott be régi ismerősként.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell újra találkoznunk – sóhajtott fel utoljára egy szintén sápadt, jóképű idegen kócos, bronzos színű hajjal és szintén aranybarna szemekkel.

Mindannyian olyan mások voltak, hiszen látszott rajtuk, hogy semmi közük egymáshoz genetikailag, mégis annyira hasonlítottak sápadt, tökéletes bőrük miatt, aranyszín szemük miatt és volt valami a kisugárzásukban, ami egyik felemnek folyton azt suttogta, hogy meneküljek, míg a másikat vonzotta ez a fajta ismeretlen, s mégis ismerős dolog. Végképp képtelen voltam kiigazodni magamon, kíváncsian vártam, hogy mikor adja fel végül az agyam ezt a temérdek újdonságot.