6. Vonyítás

6. Vonyítás

"A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege."

Hosszú percekig csak hallgattunk, miközben a csillagokat bámultuk. Mellkasom emelkedése zavarom elmúltával az ő ütemére lassult, pedig nagyon igyekeztem nem rá figyelni, nem arra, hogy miként dobban szívének ritmusa vagy hogy mennyire nyugtató mellette feküdni, s érezni a belőle áradó melegséget. Nem csak fizikailag, de lelkileg is.

- Szóval ráharaptam, hogyan végeznél magaddal? – kérdezte hosszú percek múltán. Hangjára kicsit összerezzentem, mikor felébresztett a gondolataimból, s meg is borzongtam a belőle áradó rekedtség hallatán. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem a hangját, jó volt őt hallgatni vagy belefeledkezni a nevetésébe.

- Megöletném magam – feleltem végül eltűnődve. Fogalmam sem volt róla, hogy kivel vagy mivel, de az a halovány érzés, ami a mellkasomban motoszkált folyton ezt súgta, mintha régebben is tudtam volna, hogy így vetnék véget az életemben.

- Kivel? – értetlenkedett. Éreztem a hangjában, s a belőle áradó érzelmekből, hogy nem tetszik neki ez a téma, de nem bírt a kíváncsiságával.

- Nem tudom – vontam vállat annyira, amennyire ez fekvőhelyzetben lehetséges volt. – Miért te mit csinálnál? – kérdeztem, mire halványan elmosolyodott. Valami láthatólag nagyszerűen szórakozott, miközben gondolataiban kutakodott, s egyre inkább elkomorodott. Barna szemei az égre meredtek, kissé még gyermekded vonásai megkomolyodtak, s végül válaszolt;

- Megöletném magam – ismételte szavaim, ami eléggé meglepett, így nem érte meglepetésként, hogy rákérdeztem ennek okára; – Nem tudom – felelte, de azért folytatta. – Könnyebb lenne.

- Hogy érted? – kíváncsiskodtam tovább, mire elvigyorodva rám emelte tekintetét, de nem volt hajlandó válaszolni.

- Sok kérdezel – állapította meg.

- Kövezz meg érte, ha gondolod – vágtam vissza, mire csak felnevetett és megrázva a fejét újra a felhős égre pillantott.

A némaság újra közénk állt, de egyáltalán nem volt kínos vagy nyugtalanító. Rá kellett döbbennem, hogy Jacobbal még ebben is van valami nyugtató, ami miatt szívesen vagyok vele még akkor is, ha nem beszélünk, ha csak a gondolatainkba merülünk és egyszerűen csak vagyunk egymás mellett.

Újabb kérdések ezrei szánkáztak végig az agyamon. Mégis miért akartam leugorni? Miért ugrottam és honnan? Hol van az a hely, ahonnan származom, hol van az, akitől származom? Miért nem keresnek? Egyáltalán lehet valakim? Az a férfi az álmaimból és a fényképről? Továbbra sem tudtam, hogy ki lehet ő, de a kérdések csak gyűltek és gyűltek körülötte.

- Mindjárt megfagysz... – mormolta Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy majdhogynem teljesen magára húzott, miközben én még mindig remegtem. – Min gondolkodsz? – kérdezte, mikor megtalálva tekintetem próbált úgy tenni, mint aki nem veszi észre hirtelen jött zavarom, miközben mellkasán pihentem és egyenesen a szemeibe néztem. Természetesen nem kerülte el a figyelmem az ajkai szegletében megbújó mosoly, de legalább nem nevetett ki teljesen, miközben a szívem tripláját verte, s nem lepődtem volna meg, ha azt a gyors ütemet még ő is érzi levegővételei közben.

- Csak amin szoktam – vontam vállat. – Adj ötletet – kértem. – Miért lenne okom leugorni a tengerbe? – kérdeztem. Egy idő után cseppet sem volt furcsa vagy szokatlan, hogy míg én mellkasán pihentem az indítékaimról ötleteltünk.

- Nem tudom... szórakozás, menekülés? – találgatott. – Mi van? Eszedbe jutott valami? – kérdezte, mikor utolsó szavára felkaptam a fejem és újra gondolataimba vesztem. Hirtelen ültem fel, miközben tekintetem a feketén habzó tengerre szegeztem, mintha csak egy hatalmas szakadékot próbáltam volna átugorni. Tudtam, hogy ott vannak az emlékeim, hogy egy kicsi kellene és mindenre választ kapnék, de nem tudtam átugrani az elém állított akadályt, ami miatt majd' megőrültem.

- Ahh! – mormoltam elégedetlenül, lábaimat magam elé húzva, megtámaszkodva azokon, mind két kezemmel a hajamba túrva. Szorosan lezárt szemekkel próbáltam emlékezni, átnyúlni az üveg falon, legyőzni a szakadékot és beleesni a múltamba, az életembe, amiről nem tudtam semmit.

- Hé...! – hallottam meg tompán Jacob vigasztaló hangját, miközben felülve mellém óvatosan, talán kissé esetlenül átkarolt a derekamnál és próbált megnyugtatni. – Majd eszedbe jut minden, ha eljön az ideje – mondta. – Így csak felidegesíted saját magad.

- De mégis hogyan? Menjek el a világ összes sziklájához, hátha eszembe jut valami? – kérdeztem kissé gúnyosan, egyáltalán nem azzal a hangsúllyal, amit Jacob megérdemelne. – Sajnálom – sóhajtottam végül felnézve barna szemeibe.

Tekintete hosszú percekig az enyémbe fúródott, ami számomra érthetetlenül, de megnyugtatott. Pár pillanatra még a gondjaimat is kiűzte a fejemből az a számomra ismét csak felfoghatatlan szeretet, ami a szemeiből áradt. Mégis miért és hogyan?

Az életem körül kavargó kérdések között rengeteg olyasféle kérdés is szerepelt, amit csak Jacobhoz tudtam kötni. Mégis miért segít? Miért nyugtat meg a közelsége? Miért nehezebb, ha nincs velem? Miért érzem ezt? Egyáltalán mi ez? Ezeket mind megakartam tőle kérdezni, kicsikarni némi választ belőle, mielőtt belefulladok az értetlenkedéseimbe, de mikor épp szólásra nyíltak volna ajkaim, hogy legalább megtörjem a közénk állt, túlságosan is bensőséges csendet forró lehelete végig perzselte a szám, s még a lélegzetem is elakadt, miközben egyre közeledő barna szemeibe bámultam. Képtelen lettem volna mozdulni vagy bármit is tenni csókja ellen, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán bármit is akartam volna tenni azért, hogy az elkövetkezendő másodpercek ne történjenek meg.

Ajkai óvatosan, bizonytalanul simultak ajkaimra, mintha csak attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban elhúzódhatnék és arcon csaphatnám tettei miatt. Forró bőre égette a szám, a vérem zubogott, a szívem majd kiakadt, s ökölbe kellett szorítanom a kezem, ha nem akartam közelebb húzni magamhoz és elmélyíteni csókunkat, amit végül az erdő éjszakai élete zavart meg mely mögöttünk terült el végeláthatatlanul.

Ijedten rezzentem össze a hangos farkas vonításra, ami engem ugyan kizökkentett a meghitt pillanatból Jacob zavartalanul, továbbra is az arcomat tanulmányozta mintha válaszokat keresgélt volna vonásaimban.

- Vannak itt...farkasok? – kérdeztem zavartan. Ne tudtam, hogy azért érzem magam kellemetlenül mert tanácstalan voltam Jacobot és az én kapcsolatomat illetően vagy azért, mert nem tudtam megérteni, hogy mégis miért félek a farkasoktól.

- Nem...szereted őket? – kérdezte válaszul, mikor észhez tért és tekintetét pár pillanatra az erdőre irányította. Nem tűnt ijedtnek, úgy nézett az erdő fáira mintha jobban ismerné őket, mint a saját tenyerét.

- Valami az súgja, hogy nem.. – mormoltam, miközben a hideg levegő ismét megcsapott és én összevonva mellkasom előtt a karjaim próbáltam magam melegen tartani.

- Menjünk haza, mielőtt megfagysz – mondta végül, miközben előzékenyen felsegített, s látszólag teljesen a gondolataiba merült egész úton, majd otthon is.

Fogalmam sem volt mi történhetett vele, viszont rákérdezni nem mertem, így miután haza értünk és beosontunk a lakásba anélkül, hogy felriasztottuk volna Billyt elköszöntünk egymástól szobáink négy fala közé menekültünk az este hátralévő részében.

Ajkaim még mindig égtek érintése után, miközben valahányszor visszaemlékeztem arra a pár, gyorsan elmúló pillanatra a szívem felgyorsult és agyam szokás szerint kattogni kezdett. Mi történt vele? Valamit rosszul csináltam? Megbánta volna?

Végül aztán némi forgolódás után sikerült álomra hunynom a szemem, ám ahogyan abban nem is reménykedtem bízni egyáltalán nem volt pihentető. Fárasztóbb volt, mint az elmúlt napjaim összessége.

A kék, napfénytől meg-meg csillantó tenger végtelenül terült el előttem, s úgy tűnt csak nagyon kevés kell neki, hogy összeolvadjon a kék, néhol felhős éggel. Még talán meg is nyugtatott volna, ha a szívem nem akar kiugrani a helyéről ijedtében, miközben mellkasom fel-le emelkedett a kimerültségtől és a sok futástól, amitől lábaim zsibbadni kezdtek. Még jobban megijedtem; mi lesz ha nem bírom? Ha összeesek végkimerültségemben?!

Tudtam, hogy nagy nehézségek árán jöhetnek utánam a nappali fény miatt, s ezért némi időt nyertem, amit ugyan egyáltalán nem tudtam értékelni kicsi biztonságérzettel töltött el, ami nem igazán tartott sokáig, mikor nem messze feltűnt a három, fekete csuklyás alak kecses, összehangolt mozgással, mintha lábaik nem is érintették volna a talajt. Voltera fekete angyalai, gondoltam.

Mély levegőt véve megiramodtam a sziklaszírt széléhez, ahonnan aztán már nem volt visszaút; lábaim elrugaszkodtak a talajtól, amit aztán hosszú ideig nem éreztem magam alatt.

Zuhanás közben a szél az arcomba csapott, pár pillanatra teljesen lenyugtatott, szinte éreztem, ahogy szívverésem hosszú másodpercekig megáll dobogni, s csak akkor tért vissza felhevült pulzusom, mikor hullámok alá bukva próbáltam rájönni, hogy merre lehet a fel, s merre a le.

Szívem heves verdesése mintha be akarta volna hozni a lemaradását, sokkal gyorsabban dobogott, mint hosszú életem során bármikor, miközben felpillantva a sziklára, s a három, még mindig feketébe burkolózott alakra ismét lebuktam a víz alá és úszni kezdtem.

Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, miközben lélekszakadva küzdöttem a hullámok ellen, csak akkor mertem ismét felszínre bukni, mikor tagjaim már alig bírták a strapát, de akkor már se közel, sem távol nem volt körülöttem száraz volt.

Megijesztett az a nagy kietlenség és egyedüllét, ahogy végig néztem az erősen lökdöső hullámokon, amik közül az egyik a hátam mögé lopakodva felém magasodott és elvette az öntudatom.