2012. december 15., szombat

5. Sziklaszírt


5. Sziklaszírt

"Szeretem a sebességet mindennel: autóval, havon, vízen. A lassúság számomra az unalom szinonimája, a gyorsaság meg az izgalomé és szórakozásé."

Kétségbeejtő volt, hogy bármennyire is próbálkoztam egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki is vagyok valójában, mert a napok elteltével sem jutott eszembe semmi, s nem is kerestek. Az álmaim okozta hiányérzet pedig csak nőtt és nőtt, míg majdhogynem minden éjszaka zilálva és még több tucat kérdéssel riadtam fel álmaimból. Vagy inkább emlékeimből? Magam sem tudtam eldönteni, elvégre olyan képtelenségekről álmodtam, amik megrémítettek. Semmi logika vagy ésszerűség nem volt bennük, de egyik felem nem volt hajlandó hagyni magát, s makacsul állította, hogy álmaimnak talán mégis van valami mondani valója, ami segíthet, ami miatt törnöm kell a fejem szüntelen még akkor is, ha frászt hozom Jacobra vagy Billyre.
Hajlamos voltam napokig nem enni, amit nagyon is furcsálltak, de azzal még nagyobb okot adtam ijedtségükre, hogy annyira eltudtam feledkezni a külvilágról, hogy csak akkor tértem magamhoz, ha megráztak vagy jelentőség teljesebb jelét adták annak, hogy ott vannak előttem és a válaszomat várják.
Tényleg az őrület határát súroltam, miközben önmagamat próbáltam valahol nagyon mélyen megkeresni.
- Jake? – kérdeztem halkan, bizonytalanul, miközben beléptem az apró, alkatrészekkel és szerszámokkal felszerelt fészerbe.
- Itt vagyok a motornál – válaszolt, miközben kíváncsian kikukucskált a motor mögül. – Baj van? - kérdezte azonnal.
- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem. Igazából nem csodáltam, hogy egyből rosszra gondolt. Az utóbbi időben olyannyira megtudtam lenni a saját gondolataimban, hogy fel sem tűnt a körülöttem zajló világ, s Jacobhoz is csak akkor szóltam, ha szükséges volt. Bele sem gondoltam, hogy megbánthatom ezzel a fiút... – Igazából... – kezdtem, miközben nem messze tőle leültem a sámlira és figyeltem, ami csinál. – Én csak sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire...használhatatlan vagyok – nyögtem ki végül.
- Teljesen érthető – felelte, úgy tűnt eddig sem haragudott rám, de jólesett neki bocsánatkérésem.
- Miért vagy velem ennyire elnéző? – kérdeztem rá hirtelen, mire pár pillanatra a tekintete az enyémbe mélyedt, míg azon tűnődött, hogy mit is mondhatna. – Egyáltalán miért akarsz segíteni rajtam? – folytattam, nem bántóan vagy követelőzően, szimpla érdeklődéssel és tanácstalansággal a hangomban, elvégre bárhogy gondolkodtam ezen egyszerűen nem kaptam választ. Ezekre sem.
- Mert – felelte tömören, miközben vállat vont, s figyelte a reakcióm.
- Hát ez...nagyon...tömör válasz volt – állapítottam meg, nem zavart, hogy nem mondta el, elvégre nem volt jogom tudni, eleve azzal be kellett volna érnem, hogy törődik velem, de egyszerűen érdekelt.
- Majd egyszer elmondom, rendben? – kérdezte, míg tekintetét még mindig az enyémbe mélyesztette. Látszólag valamin nagyon vacillált magában, de nem makacskodtam.
- Rendben – mondtam. – Szóval...szoktál motorozni? – kérdeztem.
- Igen – nevetett fel, elvégre ez elég egyértelmű volt, főleg, hogy pár napja mondta is.
- Vigyél el egyszer – kértem lelkesen. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan jött ez a nagy lelkesedés, de vágytam a gyorsaságra, száguldozni akartam.
- Tényleg? – lepődött meg.
- Most mi ez a hitetlenkedés? – értetlenkedtem.
- Nem tudom – vont vállat. – Csak nem néztem ki belőled – mondta.
- Szerintem vannak dolgok, amiket még én sem nézek ki magamból – feleltem halkan felnevetve.
- Most – mondta végül ugyanolyan lelkesen, mint én. Először nem értettem, hogy mire gondolhatott, valamit leolvashatott az arcomról, mert még jobban elmosolyodott és fejével a motorja felé bökött. – Menjünk most – ismételte.
- Menjünk – bólintottam, miközben követve mozdulatait felálltam és pár pillanatig csak figyeltem, ahogy az eddig használt dolgokat félre rakja és használható állapotba varázsolja a motort, ami mozdulataira beindult és kellemes, kissé talán öreg dorombolással töltötte be az apró fészert.
Pár pillanatra elbizonytalanodtam, miközben figyeltem, ahogy Jake kérdőn rám néz várva, hogy jövök-e, de aztán aprót rázva a fejemen minden aggodalmam félre tettem és kissé ügyetlen mozdulatokkal, de felültem a fiú mögé.
Hirtelen közelsége eléggé furcsán érintett, s az első pillanatokban nem is tudtam hogyan kellene megkapaszkodnom benne, miközben biztos voltam benne, hogy bár nem látom az arcát mosolyog és remekül szórakozik zavaromon.
- Csak karolj át – mondta végül, mire én továbbra is bizonytalan mozdulatokkal, de megtettem amit kért. – Szorosabban, így lefogsz esni – mondta, s én még szorosabban öleltem át vékony derekát, miközben teljesen a hátához simultam. Meleg hőmérsékletét még a vékony, fekete textil ellenére is éreztem, ami miatt az arcom kipirult, s figyelnem kellett, hogy rendszeresen lélegezzek.
A motor lassan elindult, majd egyre gyorsabban haladt, mikor kiértünk egy betonos útra. Hosszú másodpercekig szorosan behunyt szemmel éreztem magam körül az elsuhanó levegőt, s a tájakat, ami végül kezdett magába szippantani. Izmaim ellazultak a fiú körül, miközben felegyenesedtem és körbe néztem. A zöld növényzet és a körülöttünk elterülő út összemosódott, egyetlen, végtelen vonallá préselődött, miközben eluralkodott rajtam a de javu érzés. Mintha álmaimban futottam volna korlátok nélkül úgy, hogy lábam nem érintették a talajt. Az adrenalin szintem megugrott, s képtelen voltam nem élvezni a helyzetet, ami ereimig hatolt.
- Jesszusom – leheltem elképedve, miközben eleresztettem Jacobot, s ugyanolyan könnyedén tartottam magam, mint eddig mindenféle kapaszkodó nélkül, egyszerűen csak élvezve a sebességet. Mozdulataimra a fiú pár pillanatra hátra nézett a válla fölött, majd mikor látta, hogy minden rendben elmosolyodott és begyorsított.
- A végén kiderül, hogy valami sebesség őrülttel van dolgom – vigyorogta Jacob, mikor a motor végleg leállt, s fogalmam sem volt róla, hogy hova érkeztünk meg.
- Lehet – nevettem fel szórakozottan, igazából annyira élveztem ezt az egészet, hogy nem teljesen tartottam lehetetlennek a fiú feltevését, de egy apró hiányérzet ott feszegette a mellkasom, amivel próbáltam nem foglalkozni. Imádtam a száguldozás minden percét, de mégsem volt teljes az örömöm, mintha a gyorsaság örömeit nem így szoktam volna meg. Nem motoron.
Még mindig adrenalintól zsibbadó tagokkal szálltam le a fiú mögül, hogy jobban szemügyre vehessem a környéket. Mögöttünk sötét fák magasodtak, s terültek el erdőként, míg másik oldalunkon egy sziklaszírt magasodott.
- Hova hoztál? – kérdeztem, miközben megindultam a szírt széléhez, hogy jobb rálátást nyerjek a kilátásra.
A fekete ég összeolvadt a hullámzó, néhol csillagoktól és holdtól fénylő tenger hullámaival. A parttól nem messze házak pihentek erdővel szegélyezve, s sötétséggel borítva. Egész Lapush elém tárult.
- Innen szoktunk leugrálni a srácokkal, ha hirtelen jobb szórakozást nem találunk – magyarázta követve mozdulataim. – Gondoltam megmutatom, mert gyönyörű innen a kilátás – tette még hozzá.
- Tényleg elképesztő – helyeseltem, s pár arasznyival még jobban a szírt széléhez közeledve lepillantottam a vadul csapdosó, feltörő majd víz alá bukó hullámokra. Az egész olyan veszélyesnek tűnt és messzinek, de nem is ez volt az, ami pár pillanatra megzavart. A kép hirtelen elsötétült előttem, s noha hasonló sötétség ereszkedett körém, azon a szirten egyedül voltam és az adrenalin szinte felemésztette az ereim, miközben lefelé néztem a hullámokra, majd ugrottam. Ahogy lábaim gondolataimban eleresztették a talajt én akaratlanul is hátrálni kezdtem még végül majdhogynem Jacobnak estem. Ha nem kap el időben biztos voltam benne, hogy a földdel találkozok.
- Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, a biztonság kedvéért beljebb vonva a biztonságosabb talaj felé, miközben karjaival még mindig a derekamat ölelte körbe, míg meg nem találtam az egyensúlyom. Éreztem hátamnak nyomódó mellkasát, míg forró lehelete a fülem perzselte, mikor megszólalt.
- Persze – motyogtam. Gondolataim felváltva jártak a fiú közelségén és az előbbi képeken, melyek felborzolták idegeim. – Én csak... – motyogtam.
- Te csak? – kérdezte. – Tériszonyos vagy? – folytatta.
- Nem – mondtam. Kellett még pár másodperc, amíg eltudtam dönteni, hogy el-e mondjam neki sejtésem vagy inkább tartsam meg gondolataim. Aztán a szavak önkéntelenül buktak ki belőlem, ami elég gyakran megtörtént, ha Jacobbal voltam. – Én csak...Nekem azt hiszem eszembe jutott, hogy hogyan kerültem a vízbe – leheltem, mire karjai megmerevedtek körülöttem. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig magához ölelve teljes testével mögém simult, aminek hatására zavaromat elrejtve bontakoztam ki karjaiból, hogy leülve a földre intsek neki, hogy ő is tegyen így.
- Emlékszel? – kérdezte, miközben leült mellém és elképedve várt a szavaimra.
- Azt hiszem – leheltem. Igazából nem voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, de azaz érzés, miszerint ez megtörtént velem erősebb volt mindennél.
- És mi...hogyan? – kérdezte.
- Leugrottam a szirtről, de nem itt – feleltem, s röviden vázoltam neki, hogy mit láttam abban a pár másodpercben, amíg a talaj majdnem kicsúszott a lábam alól.
- De miért? – kérdezte. – Ugye nem öngyilkos akartál lenni? – folytatta a találgatást, mikor megráztam a fejem. Tekintete elkomorodott gondolataira, majd tisztán láthatóan megnyugodott, mikor ellenkezni kezdtem.
- Nem! Kétlem.. – mondtam. Sok minden megfordult a fejemben, még az álmaim és az ugrásom között is próbáltam összefüggést találni, de azt lehetetlennek gondoltam, hogy véget akartam volna vetni az életemnek. – Különben is, ha végezni akarnék magammal nem így tenném – tettem még hozzá.
- Ha nem haragszol nem kérdezem meg, hogy hogyan tennéd – mormolta, miközben hátra dőlt, s egyik kezét a feje alá gyűrve terült el a földön. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél arról, hogy mégis hogyan ölném meg magam, ami azért hízelgett.
- Nem is mondanám el – vágtam rá.
- Miért? – értetlenkedett.
- Mert – feleltem ugyanolyan tömören, mint ő a fészerben, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét.
- Ne csináld! Ha már belekezdtél mondd el! – makacskodott. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ha valamit nem kaphatott meg vagy nem tudhatott meg arra egyből ráharapott.
- Hány fok van? – kérdeztem jobban összehúzva magamon a vékony pulcsim. A levegő tényleg lehűlt, főleg a tenger mellett, noha eddig nem igazán panaszkodtam az alacsony hőmérsékletre. Sem a fázással sem az éhséggel nem álltam különösebben hadilábon.
- Ne tereld a témát! – makacskodott. – Amúgy mellettem szerintem van legalább negyven fok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése