5. Sziklaszírt
"Szeretem a sebességet mindennel: autóval, havon, vízen. A lassúság számomra az unalom szinonimája, a gyorsaság meg az izgalomé és szórakozásé."
Kétségbeejtő
volt, hogy bármennyire is próbálkoztam egyszerűen képtelen
voltam rájönni, hogy ki is vagyok valójában, mert a napok
elteltével sem jutott eszembe semmi, s nem is kerestek. Az álmaim
okozta hiányérzet pedig csak nőtt és nőtt, míg majdhogynem
minden éjszaka zilálva és még több tucat kérdéssel riadtam fel
álmaimból. Vagy inkább emlékeimből? Magam sem tudtam eldönteni,
elvégre olyan képtelenségekről álmodtam, amik megrémítettek.
Semmi logika vagy ésszerűség nem volt bennük, de egyik felem nem
volt hajlandó hagyni magát, s makacsul állította, hogy álmaimnak
talán mégis van valami mondani valója, ami segíthet, ami miatt
törnöm kell a fejem szüntelen még akkor is, ha frászt hozom
Jacobra vagy Billyre.
Hajlamos
voltam napokig nem enni, amit nagyon is furcsálltak, de azzal még
nagyobb okot adtam ijedtségükre, hogy annyira eltudtam feledkezni a
külvilágról, hogy csak akkor tértem magamhoz, ha megráztak vagy
jelentőség teljesebb jelét adták annak, hogy ott vannak előttem
és a válaszomat várják.
Tényleg
az őrület határát súroltam, miközben önmagamat próbáltam
valahol nagyon mélyen megkeresni.
-
Jake? – kérdeztem halkan, bizonytalanul, miközben beléptem az
apró, alkatrészekkel és szerszámokkal felszerelt fészerbe.
- Itt
vagyok a motornál – válaszolt, miközben kíváncsian
kikukucskált a motor mögül. – Baj van? - kérdezte azonnal.
-
Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem. Igazából nem csodáltam,
hogy egyből rosszra gondolt. Az utóbbi időben olyannyira megtudtam
lenni a saját gondolataimban, hogy fel sem tűnt a körülöttem
zajló világ, s Jacobhoz is csak akkor szóltam, ha szükséges
volt. Bele sem gondoltam, hogy megbánthatom ezzel a fiút... –
Igazából... – kezdtem, miközben nem messze tőle leültem a
sámlira és figyeltem, ami csinál. – Én csak sajnálom, hogy az
utóbbi időben ennyire...használhatatlan vagyok – nyögtem ki
végül.
-
Teljesen érthető – felelte, úgy tűnt eddig sem haragudott rám,
de jólesett neki bocsánatkérésem.
-
Miért vagy velem ennyire elnéző? – kérdeztem rá hirtelen, mire
pár pillanatra a tekintete az enyémbe mélyedt, míg azon tűnődött,
hogy mit is mondhatna. – Egyáltalán miért akarsz segíteni
rajtam? – folytattam, nem bántóan vagy követelőzően, szimpla
érdeklődéssel és tanácstalansággal a hangomban, elvégre
bárhogy gondolkodtam ezen egyszerűen nem kaptam választ. Ezekre
sem.
-
Mert – felelte tömören, miközben vállat vont, s figyelte a
reakcióm.
- Hát
ez...nagyon...tömör válasz volt – állapítottam meg, nem
zavart, hogy nem mondta el, elvégre nem volt jogom tudni, eleve
azzal be kellett volna érnem, hogy törődik velem, de egyszerűen
érdekelt.
-
Majd egyszer elmondom, rendben? – kérdezte, míg tekintetét még
mindig az enyémbe mélyesztette. Látszólag valamin nagyon
vacillált magában, de nem makacskodtam.
-
Rendben – mondtam. – Szóval...szoktál motorozni? – kérdeztem.
-
Igen – nevetett fel, elvégre ez elég egyértelmű volt, főleg,
hogy pár napja mondta is.
-
Vigyél el egyszer – kértem lelkesen. Fogalmam sem volt róla,
hogy honnan jött ez a nagy lelkesedés, de vágytam a gyorsaságra,
száguldozni akartam.
-
Tényleg? – lepődött meg.
-
Most mi ez a hitetlenkedés? – értetlenkedtem.
- Nem
tudom – vont vállat. – Csak nem néztem ki belőled – mondta.
-
Szerintem vannak dolgok, amiket még én sem nézek ki magamból –
feleltem halkan felnevetve.
-
Most – mondta végül ugyanolyan lelkesen, mint én. Először nem
értettem, hogy mire gondolhatott, valamit leolvashatott az arcomról,
mert még jobban elmosolyodott és fejével a motorja felé bökött.
– Menjünk most – ismételte.
-
Menjünk – bólintottam, miközben követve mozdulatait felálltam
és pár pillanatig csak figyeltem, ahogy az eddig használt dolgokat
félre rakja és használható állapotba varázsolja a motort, ami
mozdulataira beindult és kellemes, kissé talán öreg dorombolással
töltötte be az apró fészert.
Pár
pillanatra elbizonytalanodtam, miközben figyeltem, ahogy Jake kérdőn
rám néz várva, hogy jövök-e, de aztán aprót rázva a fejemen
minden aggodalmam félre tettem és kissé ügyetlen mozdulatokkal,
de felültem a fiú mögé.
Hirtelen
közelsége eléggé furcsán érintett, s az első pillanatokban nem
is tudtam hogyan kellene megkapaszkodnom benne, miközben biztos
voltam benne, hogy bár nem látom az arcát mosolyog és remekül
szórakozik zavaromon.
-
Csak karolj át – mondta végül, mire én továbbra is bizonytalan
mozdulatokkal, de megtettem amit kért. – Szorosabban, így lefogsz
esni – mondta, s én még szorosabban öleltem át vékony derekát,
miközben teljesen a hátához simultam. Meleg hőmérsékletét még
a vékony, fekete textil ellenére is éreztem, ami miatt az arcom
kipirult, s figyelnem kellett, hogy rendszeresen lélegezzek.
A
motor lassan elindult, majd egyre gyorsabban haladt, mikor kiértünk
egy betonos útra. Hosszú másodpercekig szorosan behunyt szemmel
éreztem magam körül az elsuhanó levegőt, s a tájakat, ami végül
kezdett magába szippantani. Izmaim ellazultak a fiú körül,
miközben felegyenesedtem és körbe néztem. A zöld növényzet és
a körülöttünk elterülő út összemosódott, egyetlen, végtelen
vonallá préselődött, miközben eluralkodott rajtam a de javu
érzés. Mintha álmaimban futottam volna korlátok nélkül úgy,
hogy lábam nem érintették a talajt. Az adrenalin szintem
megugrott, s képtelen voltam nem élvezni a helyzetet, ami ereimig
hatolt.
-
Jesszusom – leheltem elképedve, miközben eleresztettem Jacobot, s
ugyanolyan könnyedén tartottam magam, mint eddig mindenféle
kapaszkodó nélkül, egyszerűen csak élvezve a sebességet.
Mozdulataimra a fiú pár pillanatra hátra nézett a válla fölött,
majd mikor látta, hogy minden rendben elmosolyodott és
begyorsított.
- A
végén kiderül, hogy valami sebesség őrülttel van dolgom –
vigyorogta Jacob, mikor a motor végleg leállt, s fogalmam sem volt
róla, hogy hova érkeztünk meg.
-
Lehet – nevettem fel szórakozottan, igazából annyira élveztem
ezt az egészet, hogy nem teljesen tartottam lehetetlennek a fiú
feltevését, de egy apró hiányérzet ott feszegette a mellkasom,
amivel próbáltam nem foglalkozni. Imádtam a száguldozás minden
percét, de mégsem volt teljes az örömöm, mintha a gyorsaság
örömeit nem így szoktam volna meg. Nem motoron.
Még
mindig adrenalintól zsibbadó tagokkal szálltam le a fiú mögül,
hogy jobban szemügyre vehessem a környéket. Mögöttünk sötét
fák magasodtak, s terültek el erdőként, míg másik oldalunkon
egy sziklaszírt magasodott.
-
Hova hoztál? – kérdeztem, miközben megindultam a szírt
széléhez, hogy jobb rálátást nyerjek a kilátásra.
A
fekete ég összeolvadt a hullámzó, néhol csillagoktól és
holdtól fénylő tenger hullámaival. A parttól nem messze házak
pihentek erdővel szegélyezve, s sötétséggel borítva. Egész
Lapush elém tárult.
-
Innen szoktunk leugrálni a srácokkal, ha hirtelen jobb szórakozást
nem találunk – magyarázta követve mozdulataim. – Gondoltam
megmutatom, mert gyönyörű innen a kilátás – tette még hozzá.
-
Tényleg elképesztő – helyeseltem, s pár arasznyival még jobban
a szírt széléhez közeledve lepillantottam a vadul csapdosó,
feltörő majd víz alá bukó hullámokra. Az egész olyan
veszélyesnek tűnt és messzinek, de nem is ez volt az, ami pár
pillanatra megzavart. A kép hirtelen elsötétült előttem, s noha
hasonló sötétség ereszkedett körém, azon a szirten egyedül
voltam és az adrenalin szinte felemésztette az ereim, miközben
lefelé néztem a hullámokra, majd ugrottam. Ahogy lábaim
gondolataimban eleresztették a talajt én akaratlanul is hátrálni
kezdtem még végül majdhogynem Jacobnak estem. Ha nem kap el időben
biztos voltam benne, hogy a földdel találkozok.
- Jól
vagy? – kérdezte aggodalmasan, a biztonság kedvéért beljebb
vonva a biztonságosabb talaj felé, miközben karjaival még mindig
a derekamat ölelte körbe, míg meg nem találtam az egyensúlyom.
Éreztem hátamnak nyomódó mellkasát, míg forró lehelete a fülem
perzselte, mikor megszólalt.
-
Persze – motyogtam. Gondolataim felváltva jártak a fiú
közelségén és az előbbi képeken, melyek felborzolták idegeim.
– Én csak... – motyogtam.
- Te
csak? – kérdezte. – Tériszonyos vagy? – folytatta.
- Nem
– mondtam. Kellett még pár másodperc, amíg eltudtam dönteni,
hogy el-e mondjam neki sejtésem vagy inkább tartsam meg
gondolataim. Aztán a szavak önkéntelenül buktak ki belőlem, ami
elég gyakran megtörtént, ha Jacobbal voltam. – Én csak...Nekem
azt hiszem eszembe jutott, hogy hogyan kerültem a vízbe –
leheltem, mire karjai megmerevedtek körülöttem. Csak akkor vettem
észre, hogy még mindig magához ölelve teljes testével mögém
simult, aminek hatására zavaromat elrejtve bontakoztam ki
karjaiból, hogy leülve a földre intsek neki, hogy ő is tegyen
így.
-
Emlékszel? – kérdezte, miközben leült mellém és elképedve
várt a szavaimra.
- Azt
hiszem – leheltem. Igazából nem voltam biztos benne, hogy nem
csak a képzeletem játszik velem, de azaz érzés, miszerint ez
megtörtént velem erősebb volt mindennél.
- És
mi...hogyan? – kérdezte.
-
Leugrottam a szirtről, de nem itt – feleltem, s röviden vázoltam
neki, hogy mit láttam abban a pár másodpercben, amíg a talaj
majdnem kicsúszott a lábam alól.
- De
miért? – kérdezte. – Ugye nem öngyilkos akartál lenni? –
folytatta a találgatást, mikor megráztam a fejem. Tekintete
elkomorodott gondolataira, majd tisztán láthatóan megnyugodott,
mikor ellenkezni kezdtem.
-
Nem! Kétlem.. – mondtam. Sok minden megfordult a fejemben, még az
álmaim és az ugrásom között is próbáltam összefüggést
találni, de azt lehetetlennek gondoltam, hogy véget akartam volna
vetni az életemnek. – Különben is, ha végezni akarnék magammal
nem így tenném – tettem még hozzá.
- Ha
nem haragszol nem kérdezem meg, hogy hogyan tennéd – mormolta,
miközben hátra dőlt, s egyik kezét a feje alá gyűrve terült el
a földön. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél arról, hogy
mégis hogyan ölném meg magam, ami azért hízelgett.
- Nem
is mondanám el – vágtam rá.
-
Miért? – értetlenkedett.
-
Mert – feleltem ugyanolyan tömören, mint ő a fészerben, ami
természetesen nem kerülte el a figyelmét.
- Ne
csináld! Ha már belekezdtél mondd el! – makacskodott. Olyan
volt, mint egy kisgyerek, ha valamit nem kaphatott meg vagy nem
tudhatott meg arra egyből ráharapott.
-
Hány fok van? – kérdeztem jobban összehúzva magamon a vékony
pulcsim. A levegő tényleg lehűlt, főleg a tenger mellett, noha
eddig nem igazán panaszkodtam az alacsony hőmérsékletre. Sem a
fázással sem az éhséggel nem álltam különösebben hadilábon.
- Ne
tereld a témát! – makacskodott. – Amúgy mellettem szerintem
van legalább negyven fok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése