3. Másik kontinens?
"A félelem és a menekülési vágy az a két kis ragadozó, amelyek ideges életünk forgó drótketrecében egymást kergetik."
Bármennyire
is reménykedtem benne, hogy az alvás kicsit lenyugtat majd és
helyrehozza összezavarodott közérzetem az éjszaka felét azzal
töltöttem, hogy jobbra-balra forgolódtam és próbáltam kiűzni a
Jacob által mesélt legendákat és azok igazságtartalmát.
Valahányszor elismételtem magamban, hogy ezek csak mesék és
badarság lenne hinni bennük valami mindig meggátolt abban, hogy
ezt teljesen elhiggyem. Egy kis hang bent suttogott a
tudatalattimban, s felidéztette velem a fényképet és a
jelenpillanatban teljesen idegen férfit, aki amúgy közel állhatott
hozzám valamiért. Mi közöm lehet hozzá? Miért vörösek a
szemei? Miért illik rá minden jellemzés, amit Jacob mondott a
hidegekről? Vámpír lenne? Léteznek? És ha csak jelmez és
fölösleges ezen agyalnom? És ha olyan fontos szerepet játszhatott
az életemben akkor végül is keresnie kell engem, nem? Ilyen, s
ehhez hasonló gondolatok kavarogtak szüntelenül a fejemben, míg
végül elnyomott az álom és elgyengülten mélyedhettem a
gondolatoktól mentes álmokba, melyek csak egy kis ideig hoztak
megváltást. Mintha a rossz előérzet utat tört volna magának
álmaim burkán, egy kis résen beszökött és nem hagyott békén.
Egy
várban lehettem. A falak között megpihent félhomály hosszú
ideig vezetett végig a folyosókon, amiknek úgy tűnt sosem lesz
vége, miközben én magabiztosan, megállíthatatlanul lépdeltem
megérzéseim szerint a kijárat felé. A cipőm halkan kopogott a
talajon, miközben tekintetem olykor-olykor megakadt egy-egy réginek
tűnő festményen, melyek többségén három alak szerepelt fekete
csuklyában és ijesztően érezhető tekintéllyel. A látványukra
kirázott a hideg, amitől csak még gyorsabban szedtem a lábam,
miközben szívem a fülemben dobogott és számoltam magamban az
elmúló másodperceket abban bízva, hogy hamarosan a folyosó
végére érek, de semmilyen ajtó vagy ablak nem mutatta, hogy
milyen messze lehetek a célomtól.
- Ott
van! – szólt nem messze tőlem egy idegen, hidegen csengő női
hang. Szavaira összerezzentem, s még gyorsabb iramot diktáltam
lábaimnak, amiből végül futás lett, miközben ők szorosan
loholtak a nyakamba. Menekültem, s nem is akármilyen sebességgel.
Mintha a lábam nem is érintette volna a talajt, könnyűnek és
kecsesnek éreztem magam, de a halálfélelmemet nem tudtam legyőzni.
Az egészen a csontomig mart, míg agyam sebesen kattogott valamilyen
megoldás után.
-
Hé...Lily! Lily... – szólongatott valaki. Egy cseppet sem álmomba
illő hang, melynek tulajdonosa végül kizökkentett az
öntudatlanságból, s értetlenül, talán némi rémülettel az
arcán figyelte, ahogy magamhoz térek és újra csekkolnom kell
magamban, hogy hol is vagyok. – Jól vagy? – kérdezte.
-
Persze – leheltem még mindig kábultan, rémülten. Újra és újra
felvillant előttem a véget nemérő folyosó, miközben az
adrenalin szintem megugrott és sok mély levegő kellett ahhoz, hogy
lenyugodjak. – Csak rosszat álmodtam – tettem még hozzá, bár
sokkal inkább magamnak szántam a szavaim, mintsem Jacobnak.
- Mit
álmodtál? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Nem
lényeg – ráztam meg a fejem. – Nem fontos – ismételtem.
-
Rendben – mondta végül, mikor látta, hogy fölöslegesen
faggatna, nem mondanék semmit. – Csak egy álom volt –
nyugtatott meg halványan elmosolyodva, ami megnyugtatott. Valami
érthetetlen ok miatt jóleső érzés árasztott el valahányszor
rám mosolygott vagy kezét az enyémre rakta, biztonságot adott és
lehűtötte idegeim.
-
Hány óra? – kérdeztem végül. Az időérzékem még mindig nem
működött valami jól, s elképzelni sem tudtam, hogy milyen
napszakban járhattunk.
- Tíz
lesz pár perc múlva – felelte. – Aludni akarsz még? –
kérdezte.
- Nem
– ráztam meg a fejem. – Úgy sem tudnék – húztam el a szám.
Igazából tudtam volna még aludni, hiszen az éjszaka folyamán nem
sok nyugodt percem volt, de nem akartam visszaaludni, féltem attól,
hogy esetleg az álmaim visszatérnek, s nem lesz velem Jacob, hogy
felriasszon belőlük.
-
Akkor magadra hagylak, hogy...összeszedd magad – mondta
bizonytalanul, majd látva bólintásom halványan elmosolyodott és
kilépve az apró szobából újra magamra maradtam.
Szerencsémre
a táskámban talált cuccaim az éjszaka folyamán megszáradtak,
így volt mit felvennem, s noha nem tudhattam biztosra, hogy tényleg
az én ruháim, mégis sokkal jobban éreztem magam bennük, mint
amiket Jake tegnap adott.
A
mosdóban gyorsan megmosakodtam, kifésültem a hajam és remélve,
hogy nem tűnök olyan nagyon fáradtnak kiléptem a konyhába, ahol
Jake próbált pirítóst készíteni nem sok sikerrel. A
felszeletelt kenyér felét már sikerült odaégetnie, ami láttán
az apja csak a fejét csóválta, s úgy tűnt elkönyvelte magában,
hogy fiából nem lesz szakács.
- Jó
reggelt – mosolyogta Billy, mikor észrevett.
- Jó
reggelt – viszonoztam gesztusát, majd kérdőn a mellettem
magasodó fiúra pillantottam, miközben neki dőltem a pultnak és
figyeltem mozdulatait. – Segítsek? – kérdeztem.
-
Tudsz? – kérdezte kissé hitetlenkedve, mire jogosnak érezve
kérdését halványan elmosolyodtam.
-
Megérzés – vontam vállat szórakozottan, miközben arrébb
hessegetve őt próbáltam nem oda égetni a kenyeret, ami pár perc
múlva sikerült is. – Nem szerepelt a kérdéseim között, hogy
tudok-e pirítóst készíteni, de úgy tűnik igen – állapítottam
meg, miközben felváltva két tányérra rakosgattam a kész
darabokat, majd elkészülve velük mindkettőt az asztalra raktam
eléjük.
- Te
nem eszel? – kérdezte meglepetten Jacob, s már készült volna
felém tolni a tányérját, de csak megráztam a fejem.
- Nem
vagyok éhes – feleltem.
-
Biztos? Tegnap sem ettél – makacskodott az időseb Black.
-
Teljesen biztos – mosolyogtam, s inkább neki láttam a
mosogatásnak. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell valamivel a
kedvességüket, hogy itt maradhatok, amíg eszembe nem jut valami,
ami segíthet, ráadásul tényleg nem voltam éhes. Fáradt voltam,
értetlen, de éhes semmiképpen sem.
A
konyhára néma csend telepedett, miközben ők ettek, s én ismét a
gondolataimba merültem. Újra felidéztem magamban az álmom
részleteit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez megtörtént eset vagy
csak a képzelem játszadozott velem az éjszaka folyamán. De hogyan
lennék képes olyan gyorsan futni? És mi elől menekülhettem?
Agyrém az egész!
-
Köszönjük Lily, ha Jacobon múlik biztosan éhen haltunk volna –
mosolyogta hálásan Billy, mikor végeztek a reggelivel, s én
elvettem a tányérjukat. Pár pillanatra eltűnődtem azon, hogy
mégis miként fért beléjük ennyi étel, de aztán eszembe jutott,
hogy mindkettejük elég nagy darab, még akkor is, ha Billy
tolószékbe kényszerült valami miatt.
- Ez
a minimum – mosolyogtam berakva a szárítóba az utolsó két
tányért is, miközben Billy a nappaliba ment, hogy megnézze a
reggeli híradót, s én kettesben maradtam a fiával.
-
Lenne kedved sétálni? – kérdezte végül, mielőtt a közénk
állt csend kínos lett volna. – Megmutathatnám a környéket... –
tette még hozzá.
-
Persze – mosolyogtam. – Menjünk – mondtam, s magamra véve az
immár megszáradt cipőm és kabátom követtem Jacobot ki a házból
egyenesen a hideg levegőre, ami nagyon is jólesett még mindig
kavargó gondolataimnak.
A
környék ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint tegnap, mintha az
időjárás sem változott volna...
- Itt
mindig ilyen..idő van? – kérdeztem. Ahogy a szavak elhagyták a
számat fejbe akartam magam csapni, komolyan az időjárásról
kezdtem el témázgatni?!
-
Hát...leginkább – ingatta a fejét. – Forks és Lapush
Washington állam legcsapadékosabb része – magyarázta. Szép kis
földrajzi eligazítás...
-
Várjunk csak! – kaptam észbe. – Úgy érted Amerikába vagyok?
– képedtem el, de magam sem tudtam miért. Nem is értettem, hogy
ez eddig miért nem tűnt fel...
- Ez
olyan meglepő? – értetlenkedett ő is.
- Nem
tudom – ráztam meg a fejem. – Azt hiszem... – húztam el a
szám. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni a múltamra
egyszerűen nem jutott eszembe semmi. Csak halvány érzések
maradtak, amikre kénytelen voltam hallgatni, s reménykedtem, hogy
azok segítséget nyújtanak számomra.
-
Szóval azt akarod mondani, hogy a tenger áthozott egy másik
kontinensről ide? – tette fel a kérdést, ami lassan az én
fejemben is megfogalmazódott.
-
Igen – feleltem, majd ki is javítottam magam; – Vagyis nem!
Hülyeség ugye? – kérdeztem.
-
Csak...meglepő – motyogta, de tudtam jól, hogy eme felvetésem ő
is hihetetlennek tartja, s bármennyire is tudtam, hogy az valamiért
nem tudtam magamban teljesen elásni ezt a képtelen ötletet.
-
Szóval hülyeség – állapítottam meg ki nem mondott szavait.
- Nem
ezt mondtam! – makacskodott. – Biztosan nem a környékről
származol, mert akkor ismernélek, viszont valahonnan a vízbe
kellett kerülnöd...csak éppen nem értem, hogy miként élted
volna túl ezt az egészet – magyarázta.
- Jó
kérdés – mormoltam. – De akkor hogyan fognak megtalálni? -
kérdeztem. – Mármint egy lány eltűnése nem olyan nagy dolog,
hogy egy másik kontinensen is keressék...Mi van ha nem fognak
megtalálni? – kérdeztem. – Egyáltalán keresni... – adtam
hangot kétségeimnek.
- Hát
akkor majd eszedbe jutnak a dolgok, ez biztosan csak ideiglenes
dolog... – biztatott. – Különben is, ki mondta, hogy nem
maradhatsz itt örökre? – vetette fel nevetve, amit akaratlanul is
viszonoztam.
Még
mindig furcsa volt nekem, hogy ennyire közvetlen és segítőkész,
miközben nem ismer, de valami miatt, mikor belenéztem barna
szemeibe és elkalandoztam őszinte mosolyán ezek a kétségek
kiszálltak belőlem és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire
hálás vagyok neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése