1. Nem emlékszem
"Szédítő szemei voltak, akár a tenger hullámai, az ember minden vágya, hogy belevesse magát, aztán vagy a habok hátára kél, és elúszik a végtelenbe, vagy a mélybe ragadja az örvény, és vége!"
Úgy éreztem mintha a
hullámok továbbra is elgyengült testem dobálásával és
rángatásával lettek volna elfoglalva, mintha jobb szórakozásuk
nem akadt volna annál, minthogy engem az eszméletvesztés
legmélyebb pontjára lökjenek, míg a jéghideg cseppek fájdalmas
burokként fogták körül tehetetlen tagjaim. Mint mikor az ember
egy családi nyaralás közben kijön a strandvizéből, s még
derekán érzi a hullámok lágy ringatását, noha már a parton
törölközik. Hasonlót éreztem, csak sokkal intenzívebben, s
fájdalmasabban, elvégre a hullámok egyáltalán nem kegyelmeztek
nekem. Ráadásul majd meg fagytam a hideg szél simogatásától, s
bármennyire is próbáltam mozgásra bírni tagjaim azok makacsul
mellettem maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy a fáradtságtól
vagy a hidegtől.
- Hé... – Hallottam
meg egy halk, noszogató hangot magam mellől. Hosszú percekig nem
tudtam rá reagálni, csak hallgattam a fiú keltegető, talán kissé
aggódó hangját, miközben mellettem mocorgott, s meleg ujjait
olykor a nyakamhoz érintette a pulzusom után kutatva. – Ébredj –
kérte. Érezni lehetett a hangjából, hogy nem igazán tudja hova
tenni a helyzetet, miközben egyik kezével a fejem alá nyúlva
kicsit megemelt, aminek hatására a tüdőm fellélegezhetett, s én
hatalmas fuldokló, köhögőrohamba kezdtem.
Csak pár pillanat volt
az egész, amíg én oldalamra fordulva köhögtem, s tekintetem
elhomályosult az erőlködéstől kiszökött könnyeimtől. A világ
forgott körülöttem, a fejem ijedten zakatolt, miközben minden
tagom fájt és zsibbadt. Képtelen lettem volna megtartani magam, ha
az idegen nem nyújt támaszt fuldoklásomban.
- Hé, minden rendben? –
kérdezte gyengéden, segítőkészen, ami egy kicsit meglepett,
elvégre nem ismertem őt, legalábbis ahogy felnéztem kissé még
kisfiús, de már férfiasodó vonásaira, bronzos bőrére, szép
ívű, vastag ajkaira egyáltalán nem volt ismerős. Biztos voltam
benne, hogy semmi közöm a sráchoz, főleg mikor tekintetem
összeakadt az övével. A barna íriszek hosszú másodpercekre
elnyeltek, tompították tagjaim fájdalmát, minden kavargó
gondolatot a fejemben, miközben arra próbáltam rájönni, hogy
milyen érzelmek is sorakoznak fel ellágyult, rémült tekintetében,
amíg én ismét erőmet vesztve visszahanyatlottam az
öntudatlanságba.
A melegséget sugárzó
barna szemek emléke egész idő alatt előttem lebegett, s mintha
bármelyik pillanatban képes lett volna még mélyebbre nyelni a
sötétségben. Az egész olyan furcsa volt, miközben a mellkasom
feszült, szúrt égetett, s közben némi melegséget árasztott
magából. Nem tudtam volna rájönni, hogy mi történik körülöttem,
miközben az öntudatlanság homályában lebegtem és hagytam
regenerálódni magam.
Nem tudom mennyi idő
lehetett, milyen nap vagy mióta feküdhettem teljesen eszméletemet
vesztve ott ahol. Ugyanis, mikor kezdtem magamhoz térni egy apró
szobában találtam magam.
A halvány bézs színű
falakon egyszerű, fa keretes képek díszelegtek, nem messze majdnem
egyből az ágy végében egy komód volt, s az ággyal párhuzamosan
egy íróasztal kapott helyet hatalmas rendetlenséggel rajta.
A felettem lévő ablakon
halványan besütött a ködös idő pár napsugara, ami
megvilágította a levegőben szállingózó, mozdulataimra
felkavarodó porszemeket.
A fejem még mindig fájt,
s a tagjaim is izomláztól zsibbadtak, noha úgy tűnt ez a
legkisebb bajom. Legalábbis ahhoz képest biztosan, hogy fogalmam
sem volt róla, hol lehetek.
Bizonytalan mozdulatokkal
löktem le magamról a gondosan rám terített takarót, mire még a
hideg is kirázott a hirtelen rám zuhanó hideg levegőtől, addig
fel sem tűnt, hogy a takaró milyen melegnek és biztonságosnak
tűnt az ismeretlen helyiségben.
Akadozó, lassú
mozdulatokkal közelítettem meg a behajtott ajtót, ami végül
nyikorogva engedelmeskedett akaratomnak, így több rálátást
kaptam a lakásra.
A konyha és a nappali
szinte egybeolvadó helyiségében leginkább a barna és a zöld
árnyalatok kaptak uralmat, az egész egyszerűnek és otthonosnak
tűnt a rengeteg képpel a falon, könyvekkel a polcokon és a halkan
szóló tévével.
Az ég világon semmi sem
tűnt ismerősnek kezdve az apró konyhától, a barátságos
nappalin át egészen a bejárati ajtón belépő magas, izmos
srácig, aki legalább annyira meg volt lepve, mint én.
Magas alakja edzettnek
tűnt még a fekete póló ellenére is, ami néhol testére tapadva
kiadta izmait. Zavartan túrt bele fekete hajába, mikor többször
is szólásra nyitotta száját, majd újra becsukta azt. Nem igazán
tudta mit kellene lépnie, s én sem voltam a helyzet magaslatán.
- Szia – motyogta végül
beljebb lépve a lakásban, ami ha lehet még kisebbnek tűnt, mint
eddig. – Jacob Black vagyok – tette még hozzá egy pillanatra
sem eresztve a tekintetem. Barna szemei legalább annyira akartak
bekebelezni, mint eszméletvesztésemkor. Az íriszeiből áradó
melegség és kedvesség láttán megnyugodtam, de továbbra is teli
voltam kérdésekkel, amiket viszont nem mertem egyből feltenni.
- Én... – kezdtem, de
aztán el is akadtam. Összevont szemöldökkel, némi rémülettel a
tekintetemben viszonoztam továbbra is a fiú értetlen pillantását,
míg a nevemet várta, s amíg én a folytatáson gondolkodtam.
Mintha üvegfalnak
ütköztem volna, tudtam, hogy ott van a szükséges információ
számomra, de nem tudtam átnyúlni a falon, nem tudtam megérinteni
azt, ami kellett.
-Te? – ösztönzött
folytatásra Jacob, mikor feltűnt neki, hogyha nem szólal meg újra
a gondolataimba süppedek.
- Nem tudom – ismertem
be végül teljesen elképedve. Próbáltam arra visszaemlékezni,
hogy miként kerültem én a hullámok karmaiba, de nem találtam
választ. Az ég világon semmire sem emlékeztem. – Nem emlékszem
– tettem még hozzá hitetlenkedve, kissé kétségbeesett
mozdulatokkal túrva még vizes hajamba.
- Úgy érted semmire
sem? – kérdezte nyugtató, rekedt hangján. – Arra, hogy honnan
jöttél? Miként kerültél a tengerbe? – kérdezősködött, de
csak tehetetlenül, bepánikolva ráztam meg újra és újra a fejem.
- Hol vagyok? –
kérdeztem. – Ismernem kellene téged? – csúszott ki a számon a
következő kérdés, mire csak elnézően megmosolyogta szavaim, s
megrázta a fejét, miközben pár lépéssel közelebb jött.
- Most éppen Lapushban
vagy, nálam és nem, nem ismerjük egymást – felelt a
kérdéseimre. – Mikor rád találtam volt rajtad egy táska –
bökött a kanapén heverő kék hátitáskára. – Hátha találsz
benne valami, ami segíthet – tette még hozzá, s nekem több sem
kellett.
Fáradt mozdulatokkal
ültem le a kanapéra, mire lábaim jólesően elzsibbadtak, mintha
hosszú órák óta ácsorogtam volna egy helyben, pedig alig pár
perc lehetett.
A táska cipzárja
könnyedén adta meg magát ujjaim akaratának, miközben belenyúltam
az átvizesedett anyagba. Találtam benne pár ruhát s kezdtem volna
feladni, mikor ujjaim megakadtak valami vizes papíron. A fénykép a
táska legalján pihent kissé gyűrötten és teljesen átázottan,
igazából kételkedtem benne, hogy maradt rajta valami látható, de
mikor széthajtogattam egyenesen szembe találtam magam saját
magammal és egy férfival.
Őszintén mosolyogva
bámultam bele a kamerába, miközben a szőke, kócos hajú férfi
ijesztően vörös szemekkel hátulról átölelt és ugyanolyan
boldognak tűnt, mint én. Sápadt bőre hibátlannak tűnt, de vörös
szemei elrontották az összhatást.
- Ő ki? – kérdezte
Jacob, s csak akkor tűnt fel, hogy leült mellém, vagyis inkább a
táska mellé, miközben barna szemeit le sem vette a fényképről.
Vajon ő is azokon a vörös szemeken gondolkodott?
- Nem tudom – ráztam
meg a fejem. Honnan is tudhattam volna? Ha tudtam volna akkor nem ért
volna meglepetésként a fénykép másik oldalára írt szöveg;
Lányom helyett lányomként szeretlek. Lily & Alex. – Lily
vagyok – motyogtam végül. – Lily... – ízlelgettem a nevem,
amin látszólag Jacob nagyszerűen szórakozott. – Mi van? –
kérdeztem.
-
Illik rád – felelt végül még mindig mosolyogva. – Mást nem
találtál benne? – bökött a táska felé.
-
Csak ruhák – vontam vállat. – Kétlem, hogy bármelyikben is
találnék valamit.
-
Rendben, tudod mit? – csapta össze a tenyerét, mire ijedten
összerezzentem, amit csak egy bocsánatkérő pillantással
viszonzott. – Zuhanyozz le, mert biztosan megfázol, ha továbbra
is ezekbe a göncökbe maradsz, valamelyik nővérem ruhája biztosan
jó lesz rád, aztán majd kitalálunk valamit – ajánlotta, s noha
először azt akartam mondani, hogy erre semmi szükség belenézve
barna szemeibe bennem rekedt az ellenkezés. Olyan barátságosnak és
közvetlennek tűnt, hogy képtelen voltam sokáig bizalmatlan lenni
felé, elvégre milyen idegen segített volna nekem, miközben azt
sem tudja, hogy ki vagyok vagy milyen vagyok? Hát ő megtette.
-
Rendben – mondtam végül. – Köszönöm – tettem még hozzá
hálásan, mire csak elvigyorodott, s intve, hogy kövessem kezembe
nyomott pár ruhát mondván, hogy valamelyik biztosan jó lesz, majd
egy törölközőt, s megmutatta, hogy az apró lakásban merre is
találom a fürdőszobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése