2012. május 24., csütörtök

12. Hatásos belépő

12. Hatásos belépő

"Nincs is olyan jóízű dolog a világon, mint valaki mosolya a szádban."

A szívem valahol a torkomban dobogott, mikor haza érve átléptem a bejárati ajtó küszöbét és azon tűnődtem, hogy apuék itt lehetnek-e még vagy egyáltalán meddig szándékoznak itt maradni, mert nekem őszintén szólva semmi kedvem nem volt a társaságukhoz.
Az egész házból csak a konyha homályos fényei szűrődtek ki, majd egy elnyúlt árnyék, ahogy Lorelai felkelt a székből az ajtó zajára és megjelent velem szembe. Arca nyúzottnak tűnt és aggódónak, látszott rajta, hogy egyáltalán nem így képzelte ezt a napot, s látva teljesen zilált és bűntudatos arcát rá nem tudtam haragudni, elvégre nem tehetett semmiről. Apu és az a másik nő hibája volt az egész!
- Hol voltál? – kérdezte, majd mikor rá jött, hogy ez mégsem olyan fontos kérdés tovább folytatta; – Jól vagy? Apád fél óránként hív, hogy haza jöttél-e már... – magyarázta, de ez most cseppet sem tudott meghatni. Az lett volna a legjobb, ha egész éjszakára eltűnök, akkor legalább aggódhatna, megérdemelné.
- Csak sétáltam egyet – vontam vállat hanyagul, igyekeztem nem engedni makacsságomból és nénikémnek sem kegyelmezni, elvégre nyugodtan kidobhatta volna őket... Egyáltalán nem bántam volna, ha nem ezt a napot szúrják el!
- Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül megadóan, mikor rá jött, hogy magamtól nem mondok semmit, s az is kétséges volt, hogy az ő kérdéseire értelmes választ adok.
- Meddig maradnak? – kérdeztem nagyon fújtatva, legszívesebben felmenekültem volna a szobámba. Hulla fáradt voltam, s kész akartam lenni mire Paul visszajön.
- Még egy hétig – felelte tömören. Ajkait még szólásra nyitotta, de aztán inkább elhallgatott és hagyta, hogy szó nélkül felrobogjak mellette az emeletre és magamra zárjam a fürdőszoba repedezett ajtaját.
Lehámozva magamról a ruhákat gyorsan a víz alá álltam és hagytam, hogy a forró cseppek felhevítsék elzsibbadt tagjaim, melyek a hosszú sétától és a folyamatosan csökkenő időtől kissé megfagytak.
Csapzott hajam kócosan omlott a hátamra, ahogy magam köré tekerve a törülközőt igyekeztem átmenni a szobámba, hogy pizsit vehessek még mielőtt Paul megjönne, elvégre a nagy sietségben még ruhát sem vittem be magammal az apró helyiségbe, melyből mostanra már csak úgy dőlt ki a tusfürdőm fülledt, meleg illata.
Ahogy becsuktam magam után a szobám ajtaját a hideg levegő egyből megcsapta felmelegedett bőröm, s reflexszerűen mozdultam az ablak felé, hogy becsukjam azt, ám mielőtt még végleg oda érhettem volna egy nagy lendülettel kénytelen voltam megállni, ahogy a fekete árny könnyed mozdulattal bevetődött az ablakon, majd elesett bennem.
Torkomból akaratlanul is egy halk sikítás tört elő, ahogy a nekem csapódó erőtől egyre közelebb kerültem a földhöz, ám mielőtt még végleg megérezhettem volna a szőnyeg keménységét egy forró kart éreztem meg a hátamnál, ami megtartva óvatosan rakott le maga alá, míg a fiú másik karjával saját magát támasztotta meg.
Másodpercekig megszeppenve bámultam fel megdöbbent arcára, elvégre egyikünk sem számított ilyen viszontlátásra tekintve, hogy egy szál törölközőbe feküdtem alatta majdhogynem teljesen kiszolgáltatva.
- Helló – motyogta végül, mikor igyekezett csak az arcomra fókuszálni, elvégre anélkül is eléggé elvörösödtem, hogy teljesen végig mért volna a halványzöld anyag takarásában, de azt a féloldalas mosolyt még így is alig bírta vissza fojtani, mikor meghallotta szívemnek eszeveszett vágtáját. Minden vágya az volt, hogy kiszabaduljon a bordáim fogságából.
- Ez aztán a látványos belépő – motyogtam válaszul, mikor túl tettem magam zavaromon és megtaláltam a hangom. A vékony anyagon könnyedén áthatolt a forróság, ami Paul testéből áradt, s talán az én hőmérsékletem is feljebb futott zubogó véremtől, melynek iramát szinte a fülemben hallottam.
- Gondoltam lenyűgözlek – viccelődött, mire akaratlanul is elmosolyodtam, s hagytam, hogy lejjebb hajolva megcsókoljon. Forró ajkai édesen cirógatták a szám. Nem is tudom mihez lehetne hasonlítani vékony, szépen metszett ajkainak játékát. Én sosem találtam rá szavakat.
- Grace, minden rendben? – kérdezte az ajtó mögött nénikém, elvégre biztosan meghallotta halk sikításom, mikor Paul váratlanul megjelent, vagyis inkább rám.
- P-persze – kiabáltam vissza, igyekeztem észhez térni, de a nyelvem alig akart forogni, amin a felettem tornyosuló fiú nagyszerűen szórakozott.
- Biztos? – kérdezte bizonytalanul, nem nagyon hitt nekem, így kénytelen voltam még inkább összeszedni magam. Bele sem mertem gondolni mihez kezdett volna, ha ilyen szituációban meg lát Paullal...
- Persze, csak fáradt vagyok – bizonygattam. – Jó éjt! – köszöntem el, remélve, hogy így érti a célzást és elmegy. Értette. Egy halk sóhaj volt a válasz, majd lépteinek halkuló hangja, ahogy lement a nappaliba.
- Biztos bűntudata van a mai nap miatt... – térített vissza a szobába Paul, mikor igyekezett kiállni nénikém mellett, ám nekem egyáltalán nem akaródzott erről beszélni.
- Legyen – hagytam annyiban, s láthatta rajtam, hogy nem fogok erről bővebben beszélni, mert halkan felnevetve újra lejjebb hajolt, hogy megcsókoljon.
A szívem ismét a bordáimat püfölte, mikor megéreztem széles mellkasát nekem simulni, s ujjaim akaratlanul is felfutottak nyakán, ahol pár pillanatra kitapinthattam hevesen dobogó pulzusát, majd túrtam bele sűrű hajába, amit halványan megmosolygott csókunk közben, s jobban elmélyítette azt.
Nem tudom, észhez kellett volna térnem, zavarba kellett volna lennem, elvégre egy szál törölközőben feküdtem alatta, miközben ő egyre inkább elvette az eszem forró ajkaival. Ám csak akkor józanodtam ki, mikor egyik keze a derekamról lejjebb csúszott a combomra, s bármennyire is esett jól óvatos érintése úgy éreztem mintha lezuhantam volna valahonnan, mint mikor az ember fél álomban azt hiszi, hogy elesik és akaratlanul is megrázkódik, majd felébred a rémületből.
- Azt hiszem.... fel kellene öltöznöm – motyogtam ziláltan, mikor a fiú megérezte dermedtségem és kábult, szinte fekete szemei kezdtek helyrerázódni.
- Persze – motyogta kissé aggodalmasan, miközben folyton az arcomra kiülő érzelmeket kutatta, mintha azt várta volna, hogy haragszom rá vagy ilyesmi... – Sajnálom – mondta végül, mikor pár könnyed mozdulattal már előtte álltam két lábon, s sötét szemeiben mást sem tudtam kiolvasni csak bűntudatot.
- Sietek – mosolyogtam rá vigasztalóan, miközben futtában végig simítottam feszült arcán és puszit nyomva ajkaira gyorsan felkaptam a ruhákat és rendbe szedtem magam a fürdőszobába.
Mikor visszaléptem a szobába Paul már a szokásos helyén nyúlt el a plafont bámulva, s csak akkor tért vissza a valóságba, mikor bekúszva mellé felé fordultam és próbáltam rá jönni mi baja is lehet jelen pillanatban. Jó képű arcát homályosan világították meg az esti fények, amitől amúgy is férfias vonásai csak még inkább kiéleződtek, míg másik oldala titokzatos árnyékba borult.
- Min gondolkozol? – kérdezte halkan, a mély rekedtségtől borzongás futott végig a gerincemen, s reménykedtem benne, hogy ezt nem látta. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen reakciókat tud kiváltani belőlem és jobbnak láttam ezt nem közzé tenni számára.
- Azon, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltozás – ismertem be végül, mire ajkain fancsali mosoly jelent meg és könnyedén magához húzva mellkasára vont, miközben arcát a hajamba fúrta. Csiklandozott leheletének melege. – Ezt vegyem annak, hogy inkább hagyjuk? – kérdeztem, mire csak halkan felnevetett, s pár pillanatnyi hallgatás után mégiscsak elkezdett magyarázkodni, amit igazán nem értettem az első pár percben.
- Sajnálom...az előbbit, én nem akarok akaratos lenni, semmit sem kényszerítek, szóval, ha bármikor bármi olyan történne, ami neked sok akkor szólj! Vágj fejbe, pofozz fel, mindegy! – hadarta végül, s kellett egy kis idő, míg felfogtam, hogy miről is beszél.
- Jaj, Paul, még te kérsz bocsánatot? – képedtem el, mire értetlenül húzódott arrébb, hogy lássa az arcom, ami remélhetőleg még nem vörösödött el teljesen. – Ugye nem kell magyarázkodnom? – kérdeztem elkínzottan, elvégre nem kevés önuralmamba került, hogy ne rejtsem arcom a kezeim közé, hogy eltakarjam vöröslő zavarom.
- Nem értelek... – rázta meg a fejét, mire türelmetlenül fújtattam egyet és a szoba egyik távoli pontjára koncentrálva elkerültem a tekintetét és belekezdtem a gyors hadarásba;
- Nézd, én tudom, hogy vannak bizonyos igényeid, amit egyelőre nem...elégíthetek ki, szóval az ilyenek miatt igazán nincs miért bocsánatot kérned – mire szavaim végére értem éreztem, ahogy az arcom Paul hőmérsékletével vetekszik, főleg mert egész idő alatt magamon éreztem kíváncsi, még így is perzselő pillantását.
- Egy valamit szögezzünk le, de nagyon gyorsan – kezdett bele, miközben ujjaival az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek – : Már a létezésed minden létező igényemet kielégíti – mondta teljesen komolyan, majd mikor meglátta az ámulaton az arcomon halványan, féloldalasan elmosolyodott és közelebb hajolva jó éjt csókot lehelt résnyire nyílt ajkaimra.

2012. május 20., vasárnap

Új történet

11. Hogy tehette?




11. Hogy tehette?

"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek."

Meglepve figyeltem a három alakot, akik nem sokkal Paul sietős távozása után feltűntek és még bonyolultabbá varázsolták a napomat.
Lorelai anyáéra emlékeztető vonásai aggodalmasnak tűntek, alsó ajkát olykor akaratlanul is harapdálni kezdte, miközben haját görcsösen próbálta hátra tűrni a szeme elől.
A férfi vonásaiban hamar felismertem aput, sűrű haja már néhol őszes volt, mosolygós ajkai olykor egy vonallá préselődtek, s a feszültség egyre inkább tapinthatóvá vált, mikor tekintetem értetlenül siklott a harmadik személyre. A lány nálam talán három évvel lehetett fiatalabb, hosszú szőke haja volt, amit lófarokba kötött a tarkóján, az orrában és a szemeiben mintha aput láttam volna, de képtelenségnek találva az ötletet próbáltam elhessegetni a gondolatokat.
- Sziasztok – mondtam meglepve, lelépve az utolsó lépcsőfokról is. – Miről maradtam le? – kérdeztem újra végig nézve a feszült arcokon.
- Boldog születésnapot, kincsem – mosolyogta apu, amit viszonoztam, de még inkább összezavarodtam. Mi a fene folyik itt?!
- Szerintem...üljünk le – sóhajtotta Lorelai, sápadt arca miatt attól kezdtem aggódni, hogy elájul. – Kértek valamit? – kérdezte körbe nézve, mikor be léptünk az apró helyiségbe és leültem apu és Lorelai közé. Még mindig nem tudtam ki lehet az a lány, aki velem szemben ült és talán még inkább kellemetlenebbül érezte magát, mint én.
- Szóval.... mi folyik itt? – kérdeztem, mikor egyikőjük sem akart megszólalni, s bennem kezdtek elpattanni a türelem húrjai.
- Grace ő Nora, Nora ő lenne Grace – mutatott be minket egymásnak apu, amit újra nem értettem, de idegességem ellenére is próbáltam kedves mosolyt villantani a lány felé, aki úgy tűnt inkább elakarna tűnni a föld alá, vagy legalábbis el innen. – Grace sokat meséltem már rólad Norának és úgy gondoltuk a nénikéddel, hogy itt az ideje, hogy te is megtudd... – nagyon nehezen pörgött a nyelve, látszott rajta, hogy nehéz kimondani minden szót. Valamivel nagyon küzdött.
- De mit? – értetlenkedtem. Még mindig nem értettem, hogy a lánynak mi köze lenne hozzám és mi olyan fontos, hogy eljöjjenek ide...
- Nora a... féltestvéred – mondta ki végül Lorelai, mikor látta apun, hogy torkára forrnak a szavak. Pár pillanatig hitetlenkedve bámultam a két felnőttre, akik próbálták fülüket, farkokat behúzva várni a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam eldönteni, a szülinapom van vagy bolondok napja. Nekem a születésnapom rémlett...
- Hm? – pislogtam, az információt valamiért kilökte az agyam, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. – Bocsi, de hány éves vagy? – kérdeztem a lány felé fordulva.
- Tizenhárom – felelte, a lehető leginkább próbálta magát meghúzni, de most nem voltam benne olyan biztos, hogy ő érzi itt magát a legrosszabbul...
- De hát... – makogtam, gondolataim minden darabkát összeraktak és bármennyire is próbáltam biztosra menni egyszerűen nem tudtam kimondani azt, amit akartam. Mintha attól féltem volna, hogyha tényleg kimondom őket valóra válnak, pedig ez már a valóság volt. – Hogyan? – kérdeztem végül, persze hülyeség volt. Mindannyian tudtuk, hogy ez miképpen fordulhatott elő és sejtésem tökéletesen beigazolódott, mikor apám egyszerűen képtelen volt belenézni a szemembe.
- Anyád tudott róla, elmondtam neki még akkor... – próbálta megmenteni a menthetőt, de ez nem sikerült. Nem változtatott a dolgokon; megcsalta anyut.
- Hát ez tényleg sokat segít a dolgokon... – hördültem fel kirúgva magam alól a széket. Apám keze pár pillanatra felém nyúlt, hogy megállítson, de aztán meggondolhatta magát, mert karja esetlenül hullott vissza az asztalra hagyva, hogy elmenjek. El is mentem, távol akartam lenni tőlük.
- Mégis hogy tehetted ezt? – fakadtam ki végül a boltív alatt. – Pont te? Pont őt?! – kérdeztem, próbáltam visszanyelni hangomból a bent érzett hisztériát, de nehezen ment, mikor csak sírni és toporzékolni lett volna kedvem. Úgy éreztem, bemocskolja anyu emlékét.
Nem vártam választ, megmarkolva a kabátomat becsaptam magam után az ajtót és elindultam. Nem volt célom, csak elindultam és próbáltam lehűteni magam a hideg levegő szelével, ami egyre inkább megcsapta az arcom, ahogy gondolataimba merülve mentem előre, s csak akkor kaptam észbe, mikor valahol Forks és Lapush között lévő autópálya menti bicikliút mellett sétáltam. Semmi ház, csak fák.
Mikor ez tudatosult bennem kissé lelassítottam, nem tudtam, hogy vissza kellene-e fordulnom vagy Lapush már közelebb van. De egyre inkább nem hagyott nyugodni a rózsának és annak a levélnek az emléke, bár még mindig nem tűnt olyan fontosnak, mint az, hogy nem lettem volna képes haza menni. Nem tudom mennyi időre jött apám és a lánya, de nem akartam addig ott lenni, amíg ők is. Nem is értem, hogy egyáltalán Lorelai, hogy engedhette, hogy eljöjjenek...
- Grace?! Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – harsant fel mögöttem Paul dühös hangja, mire akaratlanul is összerezzentem és megszeppenve fordultam a félmeztelen fiú felé. Tekintetem izmos, kidolgozott testén át felfutott az arcára, ami tekintetünk találkozásakor egyből ellágyult és csak értetlenség, aggodalom maradt a harag helyén, amiért ennyire felelőtlen vagyok. – Mi a baj? – kérdezte sokkal lágyabban, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. A torkomat majd szét feszítette a felismerés, s egyre homályosabban láttam összegyűlt könnyeim miatt.
Mikor nem válaszoltam pár könnyed mozdulattal átszelte kettőnk között a távolságot és meg is érezhettem egyik karját ölelően a derekamon, miközben másikkal az állam emelte fel maga felé, hogy a szemembe nézhessen.
- Mi a baj? – kérdezte, barna szemei egyre sötétebbek lettek az aggodalomtól, miközben gondolataiban valószínűleg már a lehető legrosszabb ötletek játszódtak le.
- Annyira hiányzik anyu – nyögtem ki végül teljesen utat engedve a kétségbeesésnek, amit egész végig elakartam rejteni Paul elől. Nem akartam, hogy bőgni lásson, mint valami pisist...
- Történt valami...? – kérdezte szorosabban ölelve magához, mikor megérezte, hogy lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Egyre inkább úrrá lett rajtam az a pánik, ami anyu halála után gyakran rám tört. Remegés, gyengeség, sírás... Minden, amit a fiúnak sosem kellett volna látnia rajtam.
- Apu megjelent... a lányával együtt – magyaráztam, mikor nagy nehézségek árán utat tört magának a hangom a szipogásokon át.
- De hát nem egyke vagy? – kérdezte meglepve, mire csak bólintottam, s úgy tűnt mindent megértett, mert karjaival szorosabban ölelt magához, miközben hagyta, hogy arcom a vállába fúrva lenyugodhassak. Úgy ölelt magához mintha ezt örök életére megtudná szokni, s én nem ellenkeztem volna. Forró karjait élvezve magam körül és fel-le mozgó mellkasán pihenve lassacskán megnyugodtam. Úgy éreztem, a karjaiban minden rendben, pedig egyáltalán nem volt minden rendben! Most itt van apám meg Nora, aztán Damien... Tényleg, Damien!
- És mi van Damiennel? – kérdeztem kicsit elhúzódva tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Az arcom még égett a sós könnyektől és a torkom is feszített, de úgy gondoltam, minél gyorsabban elterelem a figyelmem annál könnyebb lesz, s jelen helyzetben apámnál minden téma jobbnak bizonyult.
- Hm? – húzta össze a szemöldökét.
- A vámpír... – tettem hozzá, mire szemeiben felismerés csillant, majd harag és elégedetlenség. Karja szorítása erősödött a derekamon, mintha csak attól félne, hogy akár most is kikaphatna kezeiből az a vérszívó.
- Követtem a szagát, de a folyónál nyomát vesztettem – magyarázta elégedetlenül, éreztem mellkasán, hogy némi erejébe telik visszafognia magát. – De honnan tudod a nevét? – kérdezte.
- A virág mellett hagyott egy levelet... – magyaráztam. – Ott volt a neve – tettem hozzá.
- Mi volt a levélben? – kérdezte, mire ajkaim válaszra nyitottam, majd el is hallgattam, nem akartam, hogy újra felidegesítse magát emiatt.
- Nem érdekes, semmi fontos – mondtam végül, mire könnyedén kitalálhatta mi járhat az eszembe.
- Szóval jobb, ha nem tudom? – kérdezte elnézően mosolyogva.
- Valami olyasmi – ismertem be. – Igazából, ha tehetném én sem akarnék tudni róla – húztam el a szám. – Egy dolog, hogy milyen romantikus és aranyos is tud lenni egy kézzel írott levél, mint a régi időkben, de nem egy őrülttől – magyaráztam, mire akaratlanul is felnevetett, s rá kellett jönnöm öblös hangját hallva és mosolyát látva, hogy száz mástól kapott szerelmes levél sem tudna olyan pulzus számot és pillangókat előhozni a hasamba, mint amit ilyenkor Paullal éreztem.
- Még jó, hogy van, aki megvéd ettől az őrülttől – mosolyogta lejjebb hajolva, mire halkan felnevetve hagytam, hogy azt a pár millimétert is megszüntesse, hogy megcsókoljon. – Nem fázol? – kérdezte komolyabban, mikor kicsit eltávolodott, hogy kivéve kezemből a kabátot már rám is aggathassa azt. – Haza kellene menned, sötétedik és nem lenne jó, ha Lorelaiék aggódnának...
- Hadd aggódjanak csak – mormoltam durcásan. – Nem akarok haza menni, amíg ők is ott vannak – makacskodtam, s bár számomra teljesen jogosnak tűnt haragom kissé gyerekesnek éreztem magam a fiú mellett.
- És meddig maradnak? – kérdezte olyan elnézően mosolyogva, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.
- Jó kérdés – húztam el a szám, mire próbált elfojtani egy nevetés, de azt a féloldalas mosolyát nem tudta eltüntetni jóképű arcáról.
- Na gyere, ott lesz Diego és én is fellopódzom – mosolyogta cinkosan, mire akaratlanul is felnevettem és azon tűnődtem, hogy miként képes ezen a napon ilyen könnyedén felvidítani.

2012. május 15., kedd

10. Diego




10. Diego

"Az igazi ajándék az egyik ember számára a másik ember lehet, a másik szívtől szívig érő szeretete."

Egy idő után sosem szerettem a szülinapomat, vagyis inkább hidegen hagyott, nem volt az a várakozó izgalom, hogy mit kapok a szüleimtől és milyen marcipán lesz a tortámon. Nem érdekelt, hiszen bármit kértem aputól előbb-utóbb úgyis megkaptam mindenféle ünnep nélkül, a szülinapom csak arra volt jó, hogy folyton kellemetlenül éreztem magam. Folyton elpirultam és zavarban voltam, nem tudtam miként kezelni, ha valakitől ajándékot kaptam. Ráadásul a bolti torta fel sem ért anyu által sütött tortákhoz, amiket mindig olyan precíz gondoskodással díszített fel, hogy a lehető legtökéletesebb legyen erre az alkalomra.
Párizsban ezeken a napokon anyu halála után délelőtt apuval elmentünk sétálni, beültünk egy fagyizóba, beszélgettünk és egyszerűen élveztük, hogy van időnk egymásra. Ezzel szemben nagymamám folyton parikat rendezett, ahova mindenkit elhívott, néha még olyanokat is akiket talán életemben nem láttam, de nagymamám fontos barátai voltak... Itt jött a kellemetlen rész, begöndörített haj, csinos, kényelmetlen ruha és felesleges, semmit mondó beszélgetések mondhatni idegenekkel.
Persze itt nem kellett félnem ettől, reméltem, hogy Lorelai nem akar semmit sem tervezni, hiszen tudta jól, hogy mennyire utálom a családi összejöveteleket, ráadásul a családom pillanatnyilag egy másik kontinensen tartózkodott, csak nem olyan elvetemültek, hogy ide utazzanak ez miatt...
Tekintetem újra az órára siklott, mikor tíz is elmúlt és Paul még csak nem is hívott, hiszen a reggel természetesen újra nélküle ért. Kezdtem attól tartani, hogy az egészet csak álmodtam vagy megbánta és többé még csak látni sem fogom... Két perc alatt annyira túl dramatizáltam a dolgot, hogy a gyomrom görcsbe ugrott és a sírás kerülgetett. Le kellene állnom ezekkel a hülyeségekkel, csak nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ez megtörténjen velem. Ha pedig megbánta akkor mondja meg, nem fogok idióta tinédzser módjára hisztizni, hogy mekkora egy görény.
Mikor halk kopogás zavarta meg gondolatmenetem a szívem nagyot zökkent és a gyomrom, ha lehet még kisebbre ugrott össze, ahogy az ajtóhoz siettem és kinyitottam azt.
- Szia – mosolyodtam el zavartan, mikor szembe találtam magam Paul féloldalas mosolyával és sötétbarna szemeivel. – Hát ő? – kérdeztem meglepve, mikor tekintetem lejjebb futott és a lábánál megpillantottam egy apró kölyökkutyát. – Csak nem valamelyik falkatársad? – viccelődtem, mire halkan felnevetett és megrázta a fejét.
- Ő lenne a szülinapi ajándékod – magyarázta. – Lorelaitól kaptam némi infót, hogy mindig akartál egy kiskutyát, csak a panelban nehéz lett volna eltartani egy huskyt...
- Te most viccelsz? – hüledeztem, s még mindig nem tudtam levenni tekintetem az apró kutyusról. Sűrű, szürke bundája volt, ami a hasánál és a pofájánál kifehéredett. Egyik szeme világos kéken, míg a másik barnán bámult fel rám, miközben nyelve hegye ott pirosodott a szája szélén.
- Csak nehogy jobban megszeresd, mint engem... – mormolta még mindig viccelődve, mikor látta a gyerekes elragadtatottságot az arcomon, amivel újra és újra a kutyát tüntettem ki.
- Szerintem is vigyázz magadra – helyeseltem fel nézve rá, mire arca pár pillanatra hitetlenkedővé vált, majd újra elmosolyodott. – Na gyertek be – álltam el végül az útból, hogy mindketten bejöhessenek.
- Lorelai? – kérdezte, mikor látta, hogy egyedül vagyok itthon.
- El kellett mennie, gondolom a kórházban van... – vontam vállat, hiszen nem tudtam többet. Reggel olyan sietősen távozott, hogy még arra sem volt időm, hogy jobban kifaggassam. – Van neve? – kérdeztem, mikor már a kanapén ücsörögtünk és percek óta az ölemben tartottam a kutyust, aki kíváncsian nézett körbe a helyiségben, majd nyaldosta simogató kezeim. Sűrű, puha bundája volt, amibe élvezet volt beletúrni, ráadásul alig bírtam levenni tekintetem a szemeiről. Gyönyörű volt.
- Nincs, gondoltam te majd adsz neki... – felelte. – De ha fölösleges vagyok, csak szólj... – mondta, majd már fel is akart állni, mire egyik kezemmel, amivel nem a kutyát tartottam egyből megállítottam. Persze, ha akart volna tovább mehetett volna, hiszen hozzá képest semmi sem volt az a gyenge kis szorításom a kezén, amivel próbáltam maradásra bírni, de ajkain pihenő szórakozott mosolyból egyből tudtam, hogy nem akar sehova sem menni, csak engem akar idegesíteni.
- Olyan... – kezdtem volna, de inkább egy sértődött fújtatással fejeztem be a mondatot, mire csak felnevetett és vissza ülve a helyére elgondolkodóan bámult rám.
- Olyan mi? – kekeckedett, mire csak szemet forgattam és inkább nem válaszoltam semmit. – Hé, fejezd be a mondatot! – makacskodott.
- Olyan bolond vagy! – mondtam ki végül, mire elégedetten elvigyorodott, majd próbált sértődött arcot vágni, csak nevetni bírtam rajta.
- Tudod, kezdek tényleg megsértődni! Mióta megjöttem a kutyát már szét dögönyözted én meg csak egy puszit sem kapok! – panaszolta akár egy durcás kisfiú, mire újra felnevettem és megrázva fejem közelebb hajolva hozzá arcon pusziltam, miközben azon igyekeztem, hogy le nyeljem a torkomban akadt zavarom, miközben mentőövként kapaszkodtam a még mindig névtelen kutyus puha bundájába.
Megérezhette lányos zavarom, mert ajkain mindent tudó mosoly terült szét, s egyik kezét óvatosan az arcomra csúsztatva teljesen felém fordult, majd végül megcsókolt, mikor látta, hogy most sem ellenkezem. Forró csókját érezve az ajkaimon hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen ez azt jelentette, hogy nem álmodtam, ő pedig nem bánta meg.
- Köszönöm – utaltam a kutyusra, mire csak elmosolyodva újabb apró csókot nyomott a számra. – Na, de mi legyen a neve? – kérdeztem, mikor már pillanatok elteltével is csak bámultam az ölembe telepedett bundásra és nem jutott eszembe egy találó név se.
- Jacob – röhögött fel Paul gonoszkodva, mire csak megrovón oldalba vágtam. – Jól van, na! – nézett rám kisfiús szemekkel, ami láttán halkan felnevettem és figyelmem újra a név adásra terelődött. – Diego – mormolta végül, mire elgondolkodva bámultam pár percig a kutyust, miközben a nevét ízlelgettem.
- Szerintem tökéletes – mosolyodtam el végül, mikor a név hallatán Diego szemei kipattantak és kíváncsian nézett vissza ránk.
- Egy zseni vagyok – helyeselte bólogatva, mire csak szemet forgatva néztem rá hitetlenkedő pillantással.
- Nagyszerűen álcázod – mondtam végül piszkálódóan, mire először felnevetett, majd újra megpróbálta felvenni a durcás kisgyerek maszkját.
- Te ma nagyon kóstolgatsz – állapította meg, mire elégedetten felnevettem és bólintottam.
- Elememben vagyok – helyeseltem, hagyva, hogy a kutyus kimászva karjaimból körbenézzen új otthonában. Reméltem, hogy nem fog semmit sem megjelölni...
- Mi a baja? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor Diego letelepedett a lépcső aljában és morogni kezdett. Választ persze nem kaptam, de mikor Paul a kutya mögé lépve mélyet szívott a levegőből arca elkomorodása és kapkodó léptei fel az emeltre elegendő okot adott az aggodalomra. Amilyen gyorsan csak tudtam követtem fel a szobámba, ahol arca dühösen eltorzult, ahogy a nyitott ablakra és az ágyamon lévő rózsára bámult.
- Paul? – próbálkoztam szólásra bírni a fiút, de az mintha meg sem hallotta volna, míg én nem mertem közelebb lépni remegő, dühös testéhez. – Ez mi? Mi történt? – kérdeztem újra, de komor pillantása belém fojtotta a szót és mielőtt bármit mondhattam volna már ott sem volt. Csak távolodó testét bámultam, ahogy egyre messzebb került a háztól és bevetett magát az erdőbe.
Mikor rá jöttem, hogy Paul nem mostanában fog vissza jönni figyelmem az ágyra irányult, ahol egy rózsa és egy fényes, apró papírlap pihent.
A gyomrom görcsbe ugrott, ahogy leültem az ágy végébe és mindkét ajándékot a kezembe fogtam.
A papíron gyöngybetűk pihentek, pár pillanatra talán még meg is tetszett, de mikor elkezdtem olvasni inkább a hányinger lett úrrá rajtam. Minden ízemben remegtem.
A levelet franciául írták és egész végig Cosettnek hívott, miközben a múltról áradozott és azt bizonygatta, hogy szerelme egy percre sem homályosodott el az évek során irántam. Vagyis a lány iránt, akivel összekevert.
- Damien? – mormoltam felnézve a lapról, mikor az utolsó betűkkel is végeztem. A név egyáltalán nem volt ismerős, bármennyire is kutattam az agyamban egyáltalán nem volt ilyen nevű ismerősöm, de még csak hallásból sem.
Mikor túl tettem magam a remegésen és képes voltam megmozdulni fagyott testtartásomból dühösen, szinte kapkodva gyűrtem össze a levelet és a virágot is.
Hogyan jutott be a lakásba? Mikor? Máskor is megteszi? Persze választ egyik kérdésemre sem kaptam, s szívből reméltem, hogy Paul hamarosan visszatér, de helyette Lorelai jelent meg fél óra múlva az ajtóban mögött még két látogatóval.

2012. május 13., vasárnap

9. Hibáztatsz?



9. Hibáztatsz?


"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"

Az apró konyhát rántotta szag töltötte be, miközben az ablakot halkan ütötte az eső, s az emeletről leszűrődött a zuhany tompa hangja, mikor Paul elment lefürödni, míg én valami ehetőt próbáltam összedobni az itthon találtakból. Ilyenkor örültem, hogy régebben kénytelen voltam megtanulni főzni, ha leakartam szoktatni magunkat a rendelt kajákról és a gyorsbüfékről. Sem nekem, sem apunak nem tett volna jót, ha még évekig azokon élünk.
Tekintetem olykor akaratlanul is a tornácra siklott attól félve, hogy a szakadó eső tönkre teszi a virágaim, de szerencsére azoknak semmi bajuk nem esett, nem érte el őket a víz.
Egy idő után arra kaptam fel a fejem, hogy már csak az eső halk kopogása töri meg a csendet, majd az én ügyetlen zizzenésem, ahogy félre nyúlva egyik ujjam becsúszott a kés alá, miközben kenyeret vágtam, s felnéztem az épp utolsó lépcsőfokról is lelépő fiúra.
Nem tudnám eldönteni, hogy azért nyúltam félre, mert megijedtem vagy mert akaratlanul is lefoglalt félmeztelen testének és még vizes hajának látványa. Azzal győzködtem magam, hogy az első opció az igaz, miközben magamban teljesen biztos voltam benne, hogy izmos mellkasán megcsillanó vízcseppek okozták pillanatnyi figyelmetlenségem.
Nem beteges ez? Úgy értem egy nálam majdhogynem öt évvel idősebb férfihoz vonzódom, mert valóban; egyre inkább felébredtek bennem azok a dolgok, amikről eddig még csak fogalmam sem volt.
- Hagyjad, csak béna vagyok – húztam el a kezem, mikor ő se perc alatt előttem termett és jobban megakarta nézni vérző ujjam.
- Ne nézelődj, ha közben késsel babrálsz – mondta megrovón, makacsul ujjai közé fogva vékony csuklóm, hogy ne tudjam előle elhúzni. – Nem mély, de be kellene kötnöd legalább egy zsebkendővel – magyarázta, s mielőtt válaszolhattam volna már hallottam is a víz pár pillanatra megszólaló csobogását, ahogy egy szalvétát bevizezett.
- Hé! – húztam el a kezem, mikor megéreztem a csípős érzést. – Ez fáj! – panaszoltam, mire akaratlanul is felnevetett.
- Akkor máskor ne vágd el a kezed – tanácsolta fölényesen, mire csak kiöltöttem rá a nyelvem, de persze gondolhattam volna, hogy nem állja meg szó nélkül.
- Vigyázz, mert leharapom – mosolyogta zavartalanul, mire kerülve átható pillantását ujjamra szorítottam az elázott szalvéta darabot és próbáltam eltűnni zavarba ejtő, szinte felfalni készülő tekintete elől. Komolyan mondom, néha már amiatt féltem, hogy egybe lenyel, noha nem pont kannibalizmus szándékából...
- Inkább elmegyek lezuhanyozni, amúgy is kész van a tojás... – mormoltam, mire csak szórakozottan bólintott és elállva utamból már meg is indultam az emelet felé, ahol aztán összeszedtem a cuccaim és bevonultam a fürdőbe.
A tükör halványan párás volt, ahogyan beléptem az apró helyiségbe, a levegő fülledt volt és meleg. Még éreztem a sampon és tusfürdő illatát.
Gyorsan levetkőzve beálltam a meleg tus alá, s hagytam, hogy a forró cseppek engedelmesen simítsanak végig éppen aktuális testrészeimen, miközben a hajam is tincsekbe ázott a hátamra.
A sampon illata csak még inkább beitta magát az orromba, ahogy végig simítottam vele most barnábbnak tűnő hajamon és csavartam fel a fejem búbjára, hogy újra rá engedve a vizet lemossam magamról a habokat.
Mikor talán negyed óra múlva kiléptem a fürdőkádból a tükröt már teljesen eltakarta a pára, s mikor letöröltem azt szinte megijedtem saját tükörképemtől, vagyis inkább kócos hajam állásától. Úgy néztem ki mint egy madárijesztő szénaboglya hajszerkezettel.
Nagy nehezen kifésültem tincseimet, melyek időközben kicsit átáztatták a pizsi pólóm, amit előtte még magamra kaptam a melegítőnadrággal együtt.
A meleg levegő után megnyugvásként ért a hidegebb, friss levegő, mikor kiléptem a folyosóra, ami lehűtötte kipirult arcom.
- Már azt hittem megfulladtál – mosolyogta gúnyosan, mikor beléptem a szobába. Tekintete a plafonról rám kalandozott, s akaratlanul is végig nézett még vizes hajamon és nagyjából minden porcikámon. Ez szokása volt, ha ruhát cseréltem vagy hosszú ideig nem látott, de sosem tudtam megszokni. Ilyenkor akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, hogy láthat-e bennem valami hibát, hiszen annyi van, hogy összeszámolni sem tudnám.
- Még élek – mosolyogtam próbálva nem törődni vizslató tekintetével, ami egész végig követett, miközben mellé másztam és befeküdtem az ágyba.
- Örömmel látom – mosolyogta még mindig engem nézve.
- Köszönöm a virágot – mondtam újra, mire még inkább elmosolyodott és tekintete párpillanatra a párkányon pihenő virágra tévedt.
- Bár szerintem az ablakban nem előnyös – mormolta, mire halkan felnevettem. – Nem akarom majd leverni...
- Majd találok neki helyet – nyugtattam meg, mire csak bólintott és újra rám nézett. – De egyszerűbb lenne, ha nem ablakon át közlekednél – tettem még hozzá piszkálódóan, mire gonoszan elmosolyodott és vállat vont.
- Egy ajtóban mi lenne a kihívás? – kérdezte vigyorogva, mire szemet forgatva tekintetem a plafonra siklott.
Az utcai lámpák fénye alig szűrődött be az ablakon, tekintve, hogy a szobám inkább az erdőre nézett, s csak homályosan jutott át az üvegen némi fény, ami rejtélyes árnyékokba burkolta a berendezéseket és kiélesítette Paul férfias vonásait, melyeket nem tudtam tovább bámulni pár percnél ámulat nélkül. Idegesített a megmaradt fény is, hiszen biztos voltam benne, hogy így is tökéletesen látja, ha esetleg elpirulok. Na nem mintha nem nézhette volna eleget nappal... Nem is értem, hogy még miért nem unta meg a folyton pipacsvörös arcom.
- Grace?! – szólalt meg halkan, mikor már percek óta lehunyt szemhéjjal feküdtem a plafon felé fordulva, magamon érezve tekintetét.
- Hm? – mormoltam, s újra elém tárult a felettünk magasodó tető, majd a fiú kissé gondterhelt, bizonytalan arca, mikor felé fordultam. – Baj van? – kérdeztem kissé aggodalmassá vált hangon, mikor jobban megnéztem az arcát és nem mondott még mindig semmit.
- Az annak számít, hogy nem tudok csak a barátod lenni? – kérdezett vissza, miközben feszülten várta a reakcióm, erősen kihangsúlyozva a csak szócskát.
Pillanatokig bámultam az arcát, könnyedén vesztem el sötétbarna, most inkább feketének tűnő szemeibe, melyek tökéletesen tudták miképp ejtsenek fogságba, s csak akkor kaptam észbe, már amennyire ez lehetséges volt a közelében, mikor megéreztem forró leheletét a számon, majd talán még forróbb érintését, mikor megcsókolt.
Ajkai először bizonytalanul érintették az enyémeket azt várva, hogy ellököm magamtól, de mikor nem tettem semmi ilyesmit, sőt inkább visszacsókoltam, bár kissé ügyetlenül a meglepettségtől felbátorodott és nagyobb hévvel ízlelgette ajkaim.
Ajkai édesek voltak és tapogatózóak, mint aki minél előbb kiakarta puhatolózni, hogy mi-merre-hány méter, miközben egyik keze óvatosan az arcom csúszott, amitől még inkább felforrósodott a bőröm.
Pár pillanatig tartott a egész, az is lehet, hogy percekig, amik észrevétlenül eltűntek, miközben ajkai forróságát élveztem.
- Hibáztatsz? – kérdezte alig hallhatóan, miközben pár milliméternyire húzódott el tőlem, s még mindig éreztem számon zilált leheletét.
- Tudnálak? – kérdeztem vissza kissé kábán, mire akaratlanul is felnevetett és újra megcsókolt.
Újabb és újabb varázslattal ért fel ajkának minden mozdulata valahányszor újra felém hajolt és megcsókolt, mintha ő maga sem tudott volna betelni az újdonság varázsával.
- Nem szívesen mondom, de aludnod kellene, holnap lesz a szülinapod – mormolta, mikor újra képes volt eltávolodni tőlem.
- Honnan tudod? – nyögtem fel csalódottan. Reméltem, hogy eltudom sikálni észrevétlenül a holnapi napot, de nénikém szája most sem állt be.
- Ugyan, most mi van? – értetlenkedett. – Nem vagy olyan öreg, hogy ez miatt aggódj...
- Nem is ez miatt vagyok kiakadva, egyszerűen csak nem szeretem... – vontam vállat. – Ez csak egy nap, ahol az emberek folyton zavarba hoznak.
- Szóval ez miatt zavar... – nevetett fel. – Így érthető – ingatta a fejét, amit nem igazán értettem. – Azért nem szereted a szülinapod, mert az emberek zavarba hoznak – szavaira bólintottam. – Akkor még szerencse, hogy nem készültem semmi nagy dologgal...
- Készültél valamivel?! – akadtam ki, mire halkan felnevetett és szorosabban ölelt magához.
- Imádni fogod – nyugtatott meg, mire csak fújtattam egyet és hagytam, hogy szokás szerint mellkasának lassú mozgása és szívdobogása altasson el.
Sokkal másabb volt úgy elaludni a karjaiban, hogy tudtam, több van köztünk, mint barátság. Más volt úgy érezni az ölelését, hogy már ismertem csókjának ízét, amiből bár az éjszaka sokat kaptam csak többet akartam.
Sosem gondoltam volna, mikor eldöntöttem, hogy ide költözöm, hogy valaki egyszer ilyen érzéseket és reakciókat tud majd kiváltani belőlem a közeljövőben...

2012. május 4., péntek

8. Ártatlanság és tisztaság

8. Ártatlanság és tisztaság

"Nem csak szóban lehet a másik tudtára adni, hogy szereted, hogy fontos neked. Hanem a zavaroddal. Egy pirulással, néhány esetlen szóval, a viselkedéseddel. Amiből a másik pontosan tudja, hogy zavarban vagy. Amit úgy imád. Mert ettől bájos vagy, csodálatos, megható."

Tekintetem idegesen pásztázta körbe az apró szobát, mikor már percek óta az ágy szélén ücsörögtem és próbáltam magam arról győzködni, hogy fölösleges ennyire görcsölnöm. Egyáltalán miért izgulok? Tegnap sem ért ennyire érzékenyen, hogy itt aludt, hiszen nem lett volna nyugtom a bűntudattól, hogy ő kinn a hidegben farkast játszik, miközben én itthon vagyok. Nem, ma sem engedtem neki, hogy az erdőben maradjon, s mikor sikerült rá vennem, hogy fel jöjjön ma is megbeszéltük, hogy kilenckor már itt lesz az ablakom alatt. Na jó, nem kellett annyira győzködni, de ez részlet kérdés...
Lorelai hatkor elment, ezen a héten esti műszakot vállalt, mert nem nagyon tehetett mást, hiszen ide érkezésem ellenére sem pihenhettek meg a betegek, s ez teljesen megértettem. Önző mód örültem is neki, hiszen így legalább kevesebb volt rá az esély, hogy Paullal lebukunk... Na nem mintha bármi olyat csináltam volna a fiúval, amit nem lenne szabad, de nénikém ezt úgysem értette volna meg. Két hormontúltengéses fiatal szex nélkül az éjszaka? Neki ez teljesen abszurd lenne, hiszen mikor csak megemlítettem Pault már egyből úgy nézett rám, hogy jóval többet gondol a háttérben, mint ami valóban van. Igazság szerint nem tudtam, hogy mi lehet a háttérben. Egy barát nem tesz olyan kétértelmű megjegyzéseket, mint amikkel Paul bombáz ígérete ellenére is, de többet nem mertem belegondolni a dologba. Elvégre a bevésődés nem kötelez szerelemre... Szerintem.
Ijedten rezzentem össze, mikor két koppanás is érte az ablakot, s mikor aztán rá jöttem, hogy Paul lehet az gyorsan oda sietve kinyitottam az ablakot, hogy betudjon jönni. Ha az ember farkas meg sem kottyan neki az emeleti ablak...
- Szia – mosolyogta, mikor aztán már két lábbal benn volt a szobában egyenesen előttem. Ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, tagadhatatlanul örült, hogy újra lát pedig alig négy órára váltunk el egymástól...
- Szia – mosolyodtam el, majd megérezve a beszökő hideg levegőt becsuktam az ablakot, remélve, hogy ezzel kizárom a furcsán ránk törő zavart állapotot is. Nem értettem, hiszen egész nap együtt voltunk, s mégsem volt egyszer sem ilyen körülöttünk a levegő. Teljesen melegem lett tőle.
- Meddig akarunk így ácsorogni? – törte meg végül újra a csendet, mire akaratlanul is felnevettem.
- Kérsz valamit? Enni? Inni? – kérdeztem egyből, mire csak megrázta a fejét. – Akkor én... – kezdtem volna, de perverzül megcsillanó szemei és szavai belém fojtották a szót.
- Grace, jó fiú vagyok, nem csinálok semmi olyat, amit nem szabad – emelte fel maga elé védekezően a kezeit. – Elég az ágy mindkettőnknek nem? – mosolyogta, éreztem ahogy a vér felszánkázik az arcomba.
- Én nem is gondoltam... – kezdtem volna ellenkezni, de nem tudtam volna kimagyarázni magam nála. Sötétbarna szemeiből könnyedén kitudtam olvasni minden gondolatát, amiktől leginkább zavarba jöttem, s hálát adtam az égnek, hogy nem mondja őket ki hangosan. – Mindegy, még felhozom a telefonom, a nappaliban maradt – mondtam végül, mire bólintva figyelte minden mozdulatom, ahogy eltűntem az ajtó mögött.
Úgy éreztem a szívem kifog ugrani a helyéről, nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alvás ilyen dolgokat vált ki belőlem, s bármennyire is próbáltam magam lenyugtatni egyáltalán nem segített a helyzeten, hogy mikor vissza értem kezemben a mobilommal Paul már az ágyban volt. Egyik keze a feje alatt pihent, miközben ő elmélyülten bámulta a plafon hajszál vékony repedéseit.
A telefont leraktam az éjjeliszekrényre, majd úgy téve mintha mi sem lenne természetesebb bebújtam mellé az ágyba.
Csak pár centi választott el minket egymástól, amit egyikünk sem mert átlépni, s ez a pár centi is olyan szintű feszültséget okozott közöttünk, amit kétségtelenül ő is érzett.
Pár pillanatig még a plafont néztem, majd oldalra fordítva a fejem bizonyosodtam meg róla, hogy Paul valóban engem néz.
- Csak nem ennyire unalmas volt a plafon? – kérdeztem, csakhogy leplezzem zavarom, mire halkan felnevetett.
- De, tulajdonképpen te sokkal érdekesebb vagy – helyeselt végül.
- Képzelem – forgattam meg a szemem, miközben felé fordultam és jobban begubóztam magam a meleg takaróba. Úgy éreztem, hogy megtudnék fagyni, csak azért mert nem éreztem Paul meleg bőrét közvetlenül magamon.
- Mellettem nincs hideg – mormolta, s értetlen tekintetemet látva, halványan elmosolyodva hozzám közelebb lévő karját kinyújtva várta, hogy közelebb húzódjak hozzá. – Szerintem ez még nem lépi át a barátság határait – tette hozzá bizonytalanságom látva, mire felhagyva minden zavarommal engedelmeskedtem a vágynak és közelebb bújtam hozzá.
Elképesztő nyugalommal árasztott el karjának meleg ölelése és mellkasának nyugodt fel-le emelkedése a fejem alatt, miközben tökéletes ráhallásom volt szívének dobogására.
- Jobb, nem? – kérdezte halkan, s hangjából tisztán éreztem, hogy nem arra érti, hogy már nem fázok. Egyszerűen nyíltan rá kérdezett, hogy jobb-e nekem, hogy itt van mellettem, s egyszerűen nem tudtam hazudni. Sokkal könnyebb volt ilyenről beszélnem vele a sötétben, ahol nem láthatta elvörösödő, kipirult arcom a közelségétől.
- De – leheltem végül, s szívének lelassuló, normális dobogásáról tudtam, hogy ő is így érez, aminek hallgatása közben lassan éreztem, ahogy az álmok maguk alá vonnak és nem eresztenek az éjszakára.
Reggel újra egyedül ébredtem, mint ahogyan minden nap, mikor mellette ért az alkony, s nélküle ért a hajnal. Ez kezdett mindennapi rutinná válni, amit aztán felborított az iskolakezdés, ahol igyekeztem megtalálni helyem a tőlem telhető legsikeresebb módon.
Kezdeti félelmem alaptalannak bizonyult, ugyanis könnyedén beilleszkedtem, ami még engem is meglepett. Az emberek többnyire kedvesek voltak, s természetesen azelőtt tudtak rólam minden lényeges információt mielőtt még találkoztam volna velük, de ez van, ha a város olyan kicsi, mint Forks.
Paul általában már a suli parkolójában várt rám, mikor az utolsó órámról is kicsengettek vagy később jött át hozzám, ha neki több órája volt, mint nekem. Majdhogynem minden percet együtt töltöttünk lassan egy hónapja, s bármennyire is féltem attól, hogy megunjuk egymást ez nem történt meg.
- Paul átjön? – kérdezte Lorelai kilesve a hátsó kertbe, ahol én telepedtem le egy csomó újonnan szerzett virággal, amivel fel akartam dobni a tornácot. Az eddig ott pihenő virágokhoz talán már hónapok óta nem nyúltak, hiszen Lorelai szinte alig volt itthon, ezért sem volt nehéz vele az együttélés. Nem zavartuk egymás körül a vizet.
- Gondolom biztosan – bólintottam, hiszen ez olyan alap dolog volt, minthogy forog a föld. Paul mindig át jött és ezt nénikém is tudta. Talán két hete mutattam be őket egymásnak, s nem győztem elhessegetni Lorelai gondolatait, miszerint én és Paul egy párt alkotunk. Nem tudom mik voltunk pontosan, mert a fiú sose hagyta, hogy ezt tisztázódva legyen számomra, de nem jártunk. Valahol a barátság és a következő szint között megrekedtünk.
- Kaja a hűtőben és a többit tudod – adott puszit a homlokomra
- Persze – helyeseltem mosolyogva. – Vigyázz magadra! – szóltam még utána, majd nem sokkal később hallottam az autó motorjának felbúgását, s halkulását, ahogy eltűnt a kórház felé.
Egyre inkább az orromba kúszott a föld nedves illata, ahogy feltúrtam a földet, hogy kicseréljem a virágcserepekből a már teljesen megszáradt növényeket és új ágyással lepjem meg a nem rég vett virágok gyökereit.
Majdhogynem teljesen könyékig földes voltam, mikor hallottam Paul kérdő hangját, ahogy a halk neszt követve eljutott a hátsó kertbe.
- Szia – mosolyogtam meglátva magas, izmos alakját felém közeledni.
Ajkain édes kisfiús mosoly terült szét, ahogy köszönésképpen puszit nyomott az arcomra és leült mellém a földre, szerencsére a puszijai már nem hoztak zavarba, mikor találkoztunk vagy elköszöntünk egymástól.
- Szóval mi újság? – érdeklődött, mire csak vállat vontam és eligazgattam az élénksárga színű virágok alatt a földet. – Lorelai említette tegnap, hogy virágokat ültetsz. Nem nagyon értek hozzá, de az eladónő azt mondta, hogy az elmondottak alapján szerinte ez tökéletes... – magyarázta, s csak akkor tűnt fel, hogy míg az egyik karján kényelmesen megtámaszkodott addig a másikat szigorúan a háta mögött tartotta biztos takarásban előlem.
- Margaréta – mosolyodtam el, mikor egy apró fehér, műanyag cserépben megpillantottam az apró, fehér szirmokat, melyek szorosan ölelték körbe sárga közepét.
- A nő azt mondta, hogy ez az tisztaság és őszinteség virága... – tette még hozzá Paul.
- Mégis milyen apácának festettél te le? – kérdeztem felnevetve, csakhogy eltereljem zavaromról a figyelmet, ami tisztán látható volt arcom halványpirossá vált színén, aminek minden négyzetcentiméterét élvezettel pásztázott végig tekintetével. – Anyu kedvenc virága volt, egy időben teli volt vele a lakás, csak hamar végük lett, mert anyu rá jött, hogy nincs ideje velük foglalkozni – mormoltam elgondolkodva, még mindig az apró virágokat bámulva. – A koszorú teli volt margarétákkal a temetésen... – tettem még hozzá, inkább csak magamnak, amit ő türelmesen és kíváncsian hallgatott. – Köszönöm – fordítottam végül rá a tekintetem meghatottan és vigyázva, hogy piszkos kezemmel ne érintésem fekete pólóját megöleltem, amit ő készségesen viszonzott.
A belőle áradó melegséget és szeretetet sosem tudtam volna megunni, ebben biztos voltam, hiszen valahányszor átölelt olyan lelki béke és nyugalom szállt rám, amit nehezen tudtam volna leírni. Mint mikor az ember elmegy nyaralni hetekre vagy akár hónapokra, s mikor haza ér átlépve a küszöböt újra orrában érzi az otthon megszokott illatát és a biztonságot, hogy itt elvan rejtve a világ előítéletei és kíváncsisága ellen. Így éreztem magam én is Paul karjaiban

2012. május 1., kedd

7. Összeillünk

Hellóka!
Gondoltam hozom az első fejezetet, s szólok, hogy olykor lehet késni fogok pár fejezettel, ugyanis muszáj belehúznom a tanulásba. Hihetetlen mennyire ramatyul állok egyes tantárgyakból, remélem a ti bizonyítványotokban minden rendben lesz. :) Nekem most ezen egy tetoválás múlik, szóval szurkoljatok, hogy ne bukjak meg semmiből (yn) <3 Addig is jó olvasást és türelmet Grace és Paul érzelmeinek kibontakozásáig. ;)
Xoxo.Bri.


7. Összeillünk


"Rég éreztem ilyet. Jóformán nem is ismerem, de olyan érzésekkel tudja megdobogtatni a szívem, mintha évek óta mindent tudna rólam."
Tekintetem akaratlanul is elkalandozott férfias, enyhén borostás arcán és vékony vágású szemein olyan nyomok után kutatva, hogy csak a bolondját járatja velem, de megszokhattam volna, hogy Paul sosem hazudik ilyen komoly dolgokban. Nem is értettem miért kételkedtem szavaiban, hiszen arcán tisztán letudtam olvasni mennyire komolyan gondolja minden elhangzott mondatát és mennyire feszülten várta a reakcióm, ami egyre inkább késlekedett. Nem tudtam, hogy miként tudnék reagálni, mi lenne erre a megfelelő reakció?
- Grace...? – szólalt meg végül, mikor percek múltán sem tudtam megszólalni. Csak bámultam jóképű arcára és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a sors tényleg lehet ilyen kegyes hozzám.
- Hm? – ráztam meg a fejem, mintha a sokkból akarnék vissza térni a valóvilágba, ahol Paul várt valami életjelet tőlem még mindig. – Izé... – Csak ennyit tudtam kinyögni, egyszerűen semmi értelmes szó nem jött a torkomra, hiszen nem tudtam mi erre a megfelelő válasz. Mit lehet erre ilyenkor reagálni?! Még mindig nem tudtam.
- Képzelem, hogy most mit gondolhatsz, hogy a sors nyakadba akasztott egy idegbeteg farkast, de én tényleg dolgozom ezen, nem vagyok ilyen, nem akarom, hogy ilyennek láss! – bizonygatta, mikor félreértette hallgatásom és egyből a legrosszabbra gondolt.
- Jaj, Paul, dehogyis! – ellenkeztem azonnal, mikor megtaláltam a hangom, hogy elüldözzem hamis hiedelmeit. – Semmi ilyen nem jutott az eszembe! Persze, bevallom, hogy megijedtem az előbbiek miatt, de az nem jelenti azt, hogy most már csak ilyen dühös, vicsorgó farkasként tudok rád nézni... – magyaráztam.
- De megijedtél – Tehetetlenül fújtattam egyet, miközben beletúrtam a hajamba, hogy hátra sodorjam pár kósza tincsem, amit időközben arcomba fújt a szél. Gondolhattam volna, hogy ezen fog leakadni.
- Nem szoktam még meg, hogy lássam, ahogy kibújik belőled a farkas, és akkor sem kimondottan tőled ijedtem meg, hanem egyszerűen nem értettem, hogy mi dühíthetett fel ennyire... – magyarázkodtam, bár láttam rajta, hogy teljesen fölöslegesen, nem hitt, nekem, de nem hozta fel többet ezt a témát. Volt épp elég dolog, amit meg kellett beszélnünk.
- De a bevésődésre még mindig nem reagáltál... – mormolta visszatérve az eredeti témára, mire ismét elakadtak a szavaim. Össze kellett szednem a gondolataim pár pillanatra.
- Mert nem tudom, hogy mit kellene ehhez szólnom... – feleltem végül inkább a földet fixírozva, csak akkor tűnt fel, hogy egy ideje már egymással szemben ácsorgunk és nem mozdultunk egy tapodtat sem. – Mit kell tennem? Vagy ez, most...hogy működik? – éreztem ahogy elvörösödök tudatlanságom miatt, mikor nem bírtam tovább és rá kérdeztem a dolgokra. Valamiért túl hihetetlen volt számomra, hogy Isten vagy akárki is uralja a világot kiválaszt pár lányt és megadja nekik azt a farkast, aki mértéktelenül, tagadhatatlanul szeretni fogja az élete végéig.
- Csak bízz bennem – mondta végül, bár láttam rajta, hogy még mást is hozzá tett volna, de inkább hallgatott. – Igazság szerint semmit, egyszerűen ne sodord magad veszélybe és hagyd, hogy melletted legyek.
- Eddig is ezt csináltam, nem? – értetlenkedtem, mire végre elmosolyodott és bólintott.
- De – vigyorogta szinte már hálásan.
- De én ezt nem értem – mormoltam még mindig, – Nektek ebbe mi a jó?! – néztem fel újra megkönnyebbült arcára, ami most pár árnyalatnyival újra komolyabb lett, ahogy beszélni kezdett.
- Egy farkassal nem történhet annál jobb dolog, minthogy bevésődik, megtalálja a lelke másik felét és egyéb romantikus regényekbe való dolgok.. – próbált könnyedén beszélni, mintha talán kissé nyálasnak találta volna ezt a dolgot, de láttam rajta, hogy igenis minden szavában hisz, csak valószínű az én reakcióimtól félt. Elvégre a mi kapcsolatunkba, hogyan kerülnének szerelmes regények és romantika?! Csak barátok vagyunk.
- Szóval akkor ez a bevésődés nem véletlenül történik meg? – kérdeztem, mintha meg sem hallottam volna azokat a szavakat, amik inkább a szerelemre emlékeztettek. Nem tudtam velük mit kezdeni az elvörösödésen kívül, s most nem akartam pipaccsá válni.
- Persze, hogy nem, minden farkas végül abba a lányba vésődik, aki hozzá illik, aki minden ben kiegészíti – magyarázta. A feszültsége már sehol sem volt, jelen helyzetben tökéletesen szórakozott zavaromon, ami olykor akaratlanul is teljesen észrevehető volt arcvonásaimon.
- Akkor biztos vagy te benne, hogy belém vésődtél? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Szavait hallva még képtelenebbnek tűnt, hogy Paulnak én lennék a lenyomata, hiszen egyáltalán nem illettem hozzá.
- Most miért mondod ezt?! – értetlenkedett pár pillanatra, majd tökéletes magabiztossággal újra megszólalt; – Szerintem tökéletesen hozzám illesz, ahogy én is hozzád – Szavai egyre nyíltabbá váltak, kezdett vissza térni az eredeti Paul, aki nem sokat köntörfalazott gondolatai és kimondott szavai között, melyekkel gyakran zavarba hozott.
- Aha, hát persze... – hagytam annyiban, úgy éreztem, ha tovább feszegetjük ezt a témát annyira elvörösödök, hogy már kilométerekről észrevesznek.
- Nem hiszel nekem – mosolyogta mindent tudóan.
- Hanyagoljuk ezt, jó?! Megint eltértünk a tárgytól! – kerültem ki szavait, mire újra elmosolyodott. Teljesen tisztában volt vele, hogy zavarba ejt ez a dolog és ő ezt ki is élvezte. Mindig ki élvezte.
- Te hoztad fel – ellenkezett ártatlanul.
- Én csak megkérdeztem, elég lett volna egy rövid, tömör válasz – vágtam vissza.
- De miért baj, ha tovább feszegetem a témát és elmondom az igazat? – Tudta jól a választ, de természetesen nem hagyhatta ki. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, ahogy minden szót fogóval akart kiszedni belőlem, miközben a vér úgy áramlott az ereimben akár az éppen lefolyó láva. Égtem ott, ahol rám nézett, márpedig egy percre se vette le rólam a tekintetét.
- Mert... nem szoktam meg, hogy egy barátomtól olyan szinten zavarba jövök, hogy már egy paradicsom színéhez vagyok hasonlatos – nyögtem ki végül. Tekintetében valami furcsa fény csillant, nem tudtam volna hova tenni, s ajkain lévő mosoly egyszerre lett savanyú és csalódott. Biztos voltam benne, hogy valami rosszat mondtam, de ő nem említette meg, csak bólintott és megígérte, hogy próbálja magát vissza fogni.
- Szóval akkor nem változik köztünk semmi? Nem tartasz holmi nevelhetetlen vérfarkasnak, akinek nem lehet a közelébe menni, mert leharapja a fejed, ha egy rossz szót szólsz? – kérdezte végül.
- Sose láttalak ennek és nem is foglak. Nem tudom, hogy csak a bevésődés beszél belőlem vagy más is, de nem tudnál olyat tenni, hogy ennek lássalak – feleltem őszintén, mire arc vonásai furcsán ellágyultak, ahogy mozdulatlanul nézett le rám, hogy mire észbe kaptam magam körül éreztem forró karjait, ahogy szorosan magához ölelt.
- Köszönöm – mormolta a nyakamba, mire halkan felnevettem és viszonoztam ölelését. Úgy éreztem, hogy eltudnék tűnni karjai között, mégis olyan biztonságban éreztem magam, mint talán még soha.
Éreztem a belőle áradó hőt, azt a tagadhatatlan szeretetet, ami felém áradt, miközben beszívtam a tengersós illatát és az ő narancsos, mentolos illatát, ami kényelmesen megpihent az orromban és majdhogynem teljesen elkábított.
- Annyival könnyebb, hogy tudod – mormolta, mikor eltávolodott és magával húzott tovább sétálni.
- Most már legalább tudod, hogy minden elmondhatsz, elvégre akkor gondolom nem hiába vagyok a bevésődésed, biztosan megértem bármi is legyen – mosolyogtam, egyszerűen nem tudtam nem viszonozni azt a fellegekben járó mosolyt és pillantást, amivel ő ölelt körbe. Úgy éreztem, ha lehetne már rég megfulladtam volna abban a szeretetben, amit ő adott, pedig csak pár napja ismertük egymást. De úgy éreztem mintha az órák évek lennének, melyek olyan könnyen futottak el mellettünk, hogy észre sem vettük.
Teljesen magától értetődően fogta ujjaival körbe a kezem, bőre melege minden porcikámat átjárta, egyáltalán nem fáztam a közelében, miközben egy centivel se hagyta, hogy eltávolodjak tőle. Biztos voltam benne, hogy aki lát minket az egy párt lát, míg az én nézetemben kezdtek összemosódni a körvonalak. Paul teljesen összezavart.
- És amúgy most összevesztél Jacobbal? Vagy most mi van? – kérdeztem végül, mikor már percek óta sétáltunk egymás mellett teljesen néma csendben.
- Dehogyis, csak kicsit összekaptunk... ez nálunk nem jelent semmit – legyintett szabad kezével könnyedén, úgy tűnt ma már semmi sem ronthatná el a kedvét, aminek örültem. Jó volt ilyen gondtalannak látni őt.
- De attól még nem bírod azt a Bellát... – tippeltem.
- Nem érdekel, Jacob előbb-utóbb rá jön, hogy igazunk van – vont vállat.
- Szóval a csaj Jacob előtt egy vámpírral kavart? – kérdeztem, mintha valami ilyesmit említett volna beszélgetésünk legelején...
- Edward Cullennel – bólintott. – Cullenék afféle vegetáriánus vámpír család, csak állati véren élnek, még hosszú évtizedekkel ezelőtt a dédapáink egyességet kötöttek velük, hogyha nem ölnek és nem harapnak meg embert, na meg nem lépnek át a területünkre nem támadjuk meg őket. De aztán eltűntek... a csaj itt maradt nagy szerelmi bánatában és azóta csak annyit ért el, hogy Jacob is szenved – Egyáltalán nem rajongott a lányért, ez tisztán érezhető volt a hangjában, sem a vámpír családért.
- És mérges lettél, mert Jacob elmondta Bellának a titkotokat, miközben Bella nem is a fiú bevésődése? – kérdezősködtem tovább. Csakhogy minden tiszta legyen.
- Pontosan – bólintott. – Persze, aztán kiderült, hogy Bella kitalálta a falkánk titkát, de akkor is... Jacob sem kivétel, nem találhat folyton kiskapukat, mert neki az kényelmes, ha közben a falkát sodorja veszélybe.
- Miért jelentene ez rátok veszélyt? A vámpírok titkát is megtartotta, nem?
- De a csaj vámpírokkal haverkodott! Mi van, ha aztán elmondja a mi titkainkat a vérszívóknak, mert azok véletlenül vissza jöttek és Bella gondolom egyből vissza rohanna Edwardhoz...
- És még azt hittem, hogy az én életem vált bonyolulttá – húztam el a szám, mire csak felnevetett egy apró fejingatás közepette.
- Azért te se unatkozhatsz – mondta, mire rajtam volt helyeslő bólogatás sora. Valóban nem unatkoztam.