6. Kissé ideges

6. Kissé ideges

"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére."

Egyre idegesebben doboltam térdemen, miközben Paul lassan lefordult a betonútról rá a köves, hepehupás ösvényre, ami egyre inkább a part felé vezetett.
A téli hideg szerencsére nem jutott át a kocsin, hiszen a fázáson kívül lett volna nagyobb bajom is, mint például egy csapat kamasz farkas, akik elé Paul készült oda vetni, még ha nem is szó szerint...
A szívem egyre gyorsabban kalapált, ahogy messziről megláttam egy apró piros pontot, amiről aztán biztosított is a fiú, hogy azaz úti célunk, miközben néha próbált megnyugtatni kevés sikerrel. Ujjaim megállíthatatlanul doboltak a rádióból szűrődő zene ritmusára, ami egész út alatt betöltötte a kocsit és megszüntette a kínos csendet.
Végig a saját gondolatainkba merültünk, ő is feszültnek tűnt, rólam nem is beszélve, de nem tudtam kibúvót találni, minden számításom és mentségem keresztbe húzta, így nem maradt más döntésem, csak hagyni, hogy fél egykor beültessen a kocsijába és elinduljon Lapush felé.
- Nem lesz gond, rendben? – próbálta újra, mikor már alig pár méter választott el minket a háztól és egyre inkább lassított, míg végül le is parkolt. – Jó fejek, csak...hajlamosak velem szemétkedni, szóval egy szavukat se hidd el! – figyelmeztetett még gyorsan, mire akaratlanul is felnevettem és követve mozdulatait kiszálltam a járgányból.
A hideg levegő egyből megcsapta az arcom, mikor mélyet szívtam a sós, tenger illatból, ami az egész környéket körbe lengte, szinte csípte az orrom, míg az apró faházból hangos nevetések törtek fel, amik aztán egyre hangosodtak, ahogy Paul óvatosan magával húzott.
A szívem majd ki akart ugorni, s minden porcikámmal menekülni akartam, ami persze aztán elmaradt, s akkor kaptam észbe, mikor a társaság elhalkult és mindenki kíváncsian szuggerálni kezdett, miközben a mellettem ácsorgó farkasfiú belekezdett a névsorolásba.
- Grace, ő Sam az alfánk, a menyasszonya Emily, Embry, Jared, a barátnője Kim – sorolta. – Skacok ő Grace – mondta végül, mire mindenki arcán hatalmas, néha félreérthetetlen mosoly terült szét, amit aztán Paul halk mormogással díjazott, amit én nem értettem, de az illető, például Embry biztosan, mert kihívóan a falkatársára nézett, miközben valami fül cakkozást emlegetett...
- Gyertek, üljetek le! – parancsolt ránk szelíden Emily arcán kedves mosollyal, amit egyik oldalán csúnya karmolásnyomok rondítottak. Pár pillanatra meglepődtem, de próbáltam nem nagy hangsúlyt fektetni a dologra, úgy gondoltam, udvariatlanság lenne ezen nyíltan kiakadni, ráadásul ezek ellenére is látszott, hogy gyönyörű.
Holló fekete haja néha a szemébe hullott, arca ép oldalán a barna szemeinek mandulavágású formája volt, s vékony, szépen ívelő ajkai folyton mosolyra húzódtak, amitől az embernek is jobb kedve lett. A nőből áradó kedvesség és szelídség megnyugtatott, nem úgy mint az alfából áradó néma szigor és távolságtartás, amit a többiek is észrevehettek, mert várakozó pillantást vetettek Samre.
- Paul mondta, hogy mindent elmondott neked amiatt a...vérszívó miatt – kezdett bele végül, mire bólintottam. – Gondolom azt is elmondta, hogy ezt nem mondhatod el senkinek.
- Igen el, de eszembe sem jutott ilyen, nem hiányzik, hogy bárki is őrültnek tartson – feleltem, mire hangulata jól érezhetően engedékenyebb lett, ajkaira mosoly költözött, mire a többi farkasfiú is szórakozottabb lett.
- Akkor üdv itt nálunk, Grace – vigyorogta Jared. – Ne aggódj, Paul már egy hete nem bolhás – vigyorogta csipkelődően, mire az említett keze hangosan csattant a fiú tarkóján.
- Sose voltam bolhás – tette még hozzá csak úgy mellékesen, mire vissza fojtva nevetésem bólintottam.
- Persze, még a bolhák is félnek tőletek – mormoltam, mire halkan felnevettek.
- Ez még eszünkbe sem jutott, de nem hülyeség! – vigyorogta fölényesen Embry, mire a többiek csak szemet forgattak. – Most mi van?! – kérdezte sértetten.
- Amúgy hol van Jacob? – kérdezte Emily. – Hamarosan készen vannak a muffinok és kétlem, hogy marad neki, ha nem érkezik meg hamarosan.
- Nem tudunk róla semmit – vontak vállat. – Vagyis... – mormolta Jared, s mindegyikük hallgatózni kezdett, míg mi a lányokkal csak értetlenül bámultunk egymásra.
- Ugye nem?! – kérdezte hitetlenkedve Paul, mire mind a négyen felpattanva a székekből ki mentek valahova a ház háta mögé.
- Szerintem... Jacob megfogadta a tanácsom – sóhajtotta Kim gondterhelten, mire Emily értetlenül nézett le rá. – Azt mondtam neki szilveszterkor, hogy ha nem mondhatja el Bellának az igazat, akkor vegye rá Bellát, hogy kitalálja...
- Mi lesz ebből – sóhajtotta Emily inkább vissza fordulva a sütőhöz, miközben én egyre értetlenebb lettem.
- Ne aggódj, Paul majd mindent elmagyaráz erről is – mosolyogta Kim, mire csak bólintottam.
- Igen? – szóltam bele a telefonba, ami türelmetlenül rezegni kezdett a zsebembe, s felkelve a székből megszokásból kimentem a szabad levegőre, hogy egyedül maradhassak a készülékkel, ami végéről könnyedén felismertem apám hadaró szavait, amikor valami iratokról kérdezett.
- Keresd a bárszekrényben, minden iratunk ott van a mappákban... – feleltem franciául. Jól esett újra az anyanyelvemen beszélni, sokkal könnyebben rá állt a szám, mint az angolra.
- Grace, még a fejemet sem találom nélküled – sóhajtotta apu hálásan, s hallottam a szekrény nyikorgását, mikor elkezdett kutakodni.
- Ne aggódj, mindig keresd a nyakadnál! – tanácsoltam, mire jókedvűen felnevetett. – És amúgy minden rendben? – kérdeztem.
- Persze, kezdek belerázódni a dolgokba – nyugtatott meg. – Úgy hallom Lorelaitól, hogy ott is minden klappol, vannak már barátaid?
- Igen...vannak és minden rendben – feleltem, végül is Pault egy barátomnak mondhatom, nem? – Meg van? – kérdeztem, mikor a keresgélés közben elhallgatott. Szinte láttam magam előtt összevont szemöldökét és összeszorított ajkait, ahogy koncentrál.
- Áh, igen – vigyorogta. – Köszönöm, Kincsem!
- Nincs mit – mosolyogtam. – Szia! – szakítottuk meg a kapcsolatot, s épp tettem volna vissza a zsebembe a telefont, hogy vissza menjek a hidegből, mikor tekintetem megakadt az éppen vadul remegő Paulon.
Látszólag nagyon veszekedett valamin egy másik fiúval, miközben egy lány ácsorgott a háttérben és ő sem tűnt összeszedettebbnek mint én, miközben a két fiút nézte, akiket a többiek próbáltak lenyugtatni kevés sikerrel.
Paul hamar átváltozott farkassá, s vad vicsorgása láttán még levegőt is elfelejtettem venni, mikor az idegen fiú is átváltozott és egymásnak estek.
Hallottam a vicsorgásokat és éles fogaiknak csattogását, ahogy próbálták egymást belökni az erdőbe, ahova aztán Sam követte őket, míg Embry és Jared próbálták felkaparni a földről az időközben összerogyott, ziláló lányt.
- Ugye te jól vagy? – kérdezte Jared bizonytalanul, mire némi mély lélegzetvétel után bólintottam. – Biztos? – kérdezte újra, nem nagyon akarta elhinni. – Mintha elsápadtál volna...
- Hát megismerte az igazi Pault – vont vállat könnyedén Embry. – Vagyis... – kezdett volna magyarázkodni, mikor rá jött, hogy nem pont ezt kellett volna mondania. – Paul néha nagyon gyorsan felkapja a vizet, mondjuk most lehet, hogy volt rá oka, de... ő Paul – fejezte be végül.
- Ugye Jakenek nem esik baja? – szólalt meg végül a barna hajú lány, kezdett vissza térni a való világba.
- Dehogyis, mondjuk nem árt neki, ha Paul kiharap belőle egy darabot... meg kell tanulnia, hogy nincsenek kiskapuk, szót kell fogadnia az alfának – magyarázta Embry.
- Inkább menjünk be – tanácsolta Jared, ahol aztán elmagyarázott mindent a két lánynak, akik időközben elég sok mindenről lemaradtak, míg én inkább a mosdóba kéredzkedtem, hogy lenyugodjak.
Tudtam, hogy Paul farkas, tudtam, hogy ez egy falka, hatalmas karmokkal és fogakkal, de azért mégiscsak megdöbbentő volt a fiút ilyen idegesnek látni, mikor aztán elvesztette az eszét és neki estek egymásnak a haverjával.
Percekig bámultam magam a tükörben, s akaratlanul is szemet szúrt az a bizonytalanság, ami vissza nézett rám. Talán ez volt az első alkalom, hogy jobban belegondoltam; akarom én ezt egyáltalán?! Elvégre nem kiskutyákról meg macskákról van szó, hanem hatalmas farkasokról és vámpírokról, akik ellen hogyan tudnék védekezni, ha az egyik az életemre tört a másik pedig azon van, hogy megakadályozza ezt?!
- Grace? – kopogott Paul, hangja teli volt aggodalommal és félelemmel.
- Gyere be – mondtam végül, majd próbáltam egyik tincsem vissza rakni a helyére, csakhogy valamivel elfoglaljam magam, s ne legyen annyira észrevehető hirtelen jött ijedtségem őt illetően.
- Jared mondta, hogy láttad...szóval... – Nem nagyon tudta miként folytassa, miközben felé fordulva kapaszkodóként szorongattam a csapszélét. – Igen, megesik, hogy elveszítem a fejem, de már dolgozok rajta – érvelt, mikor látta, hogy nem készülök megszólalni.
- Mi történt veled? – kérdeztem végül felszakadt szájára pillantva, ami bár első látásra csúnyának tűnt tudtam, hogy hamarosan nyoma sem lesz.
- Jacob adott egy sallert – vont vállat. – Nem érdekes.
- Miért lettél ennyire ideges? – kérdeztem végül.
- Menjünk el sétálni, és minden elmondok. Rendben? – kérdezte, mire csak bólintottam és követve őt elbúcsúzva a többiektől elindultunk a part felé. Újra tele lettem kérdésekkel, s reméltem, hogy válaszokat kaphatok tőle.
- Szóval? Mi volt ez az egész? Ki az a lány és miért lettél ideges? És az a rozsdaszínű farkas Jacob? – dőltek ki belőlem végül a kérdések, mikor nem akarta megtörni a közénk ékelődött csendet.
- Az a lány Bella volt, Jacob szerelme, de csak szerelme, így nem mondhatta volna el neki a titkot, de mivel a csaj régebben vámpírral kavart némi segítséggel magától kitalálta, hogy mik vagyunk – hadarta, úgy tűnt még mindig felidegesíti ez az egész, miközben néha rám sandító aggódó pillantásaiból arra következtettem, hogy az miatt is fél, hogy én megijedek tőle.
- De miért nem mondhatta el neki? – értetlenkedtem továbbra is. – Hát ha szerelmesek...
- Ez nálunk nem így működik – rázta meg a fejét. – A szerelem édeskevés dolog ahhoz, hogy elmondja a titkunkat, ráadásul Bella nem is szerelmes Jacobba, még mindig azért a vérszopóért van oda – mormolta, egyre jobban megszeppentem Paul ócsárló, elégedetlen hangjától, miközben erről beszélt.
- Ezt nem értem – ismertem be végül attól félve, hogy rám is rám rivall, de valahányszor rám nézett tekintete megenyhült, s testtartása sem volt annyira feszült.
- A szerelem a farkasoknál nem létfontosságú... nálunk bevésődés van, egy emberbe egy életen át, sokkal erősebb ragaszkodással és szeretettel, mint amit a szerelem valaha is nyújthat – magyarázta kissé nehézkesen, látszólag nem nagyon találta a megfelelő szavakat. – Csak a bevésődötteknek mondhatjuk el ezt, a szerelem nem kivétel, ahogyan semmi más sem.
- És én? – kérdeztem értetlenül, elvégre eleve hülyeségnek tartottam, hogy bevésődött lennék, hiszen...neeem. Nem lehetséges!
- Te sem vagy kivétel – vakarta meg zavartan a tarkóját, miközben hol engem, hol a lába elé bámult.
- Megint nem értem – ismertem el zavartan, úgy éreztem, kezdek megőrülni, miközben Paul a szavakkal küszködött.
- Én beléd vésődtem – mondta ki végül nyíltan, s bármennyire is próbált szokásához híven lazának és szókimondónak tűnni látszott rajta, hogy tart attól miként reagálok, ám én a megdöbbent sokkon és hitetlenkedésen kívül egyelőre nem nagyon éreztem mást.

5. Álmodj szépeket

5. Álmodj szépeket

Ezeregyéjszakás kalandnak ígérkezel.

Ha az is kevés lesz, hosszabbítunk.

A polcon pihenő óra lassan éjfél felé járt, mikor álmosan pislogva párat próbáltam életet lehelni elzsibbadt tagjaimba és megszokni a tévé erősnek tűnő fényét, ami félhomályba borította az egész nappalit. A kanapéról tökéletes rálátás nyílt az erdőre, ami ijesztően húzódott a ház mellett, s ahonnan olykor halk nesz szűrődött, majd egy szempár villanására kaptam fel a fejem és kezdtem el szuggerálni az apró pontot. Úgy tűnt észre vett, mert viszonozta a tekintetem.
Az idegen torkából halk gurgulázós morgás tört fel, ami biztosított róla, hogy Paul ácsorog az erdő szélén vissza bámulva rám. Ez jelentősen megnyugtatott, a szívem egyből visszább állt felgyorsult üteméből, miközben alig akartam elhinni, hogy még mindig itt van.
Tényleg teljesen komolyan gondolta, hogy vigyáz rám...
Pár percnyi hezitálás után felkeltem a párnák és takarók közül melyekbe időközben befészkeltem magam és csoszogós fáradt léptekkel indultam ki a tornácra, ami megadóan nyikorgott alattam.
A hideg levegő egyből megcsapott a vékony pólón és melegítőnadrágon keresztül, amit pizsama gyanánt használtam, s ami egyáltalán nem volt megfelelő Forks téli estélyeinek. Azt hittem megfagyok, miközben újabb hezitálás után elindultam az árny felé, aki várakozóan és hitetlenkedve viszonozta olykor összekapcsolódó tekintetünk.
- Nem hiszem el, hogy még itt vagy – dideregtem szorosan összefonva karjaim magam előtt, s vigyázva, hogy ne harapjam el a nyelvem vagy törjem ki egy a fogam koccanás közben. A hideg egyre inkább szurkálta a bőröm. Persze, mit várok Forksban, télen, ráadásul az éjszaka közepén?! – Nem jössz be? – kérdeztem végül, mikor meguntam, hogy csak én beszélek, elvégre ő így nem tudott válaszolni. – Lorelai nincs itthon nem kell félned a puskától...ráadásul ki akarlak kérdezni és mindjárt megfagyok – hadartam gyorsan, mielőtt bármit is félre érthetett volna.
Pár pillanatig még bámult rám feneketlen, sötétbarna szemeivel, majd bólintva busa fejével aprót lökött rajtam orra hegyével a ház felé jelezve, hogy inkább menjek vissza, míg ő eltűnt a fák takarásában.
Csak pár percig álltam a tornác korlátjának dőlve, remélve, hogy nem fagyott le semmim, ami szükséges lehet a továbbiakban, s meg is láthattam a fiú sietős, magas alakját, ahogy felém közeledett.
- Mond csak, te normális vagy? – kérdezte megrovón, azonnal beterelve a házba, s becsukva az ajtót.
- Nem én dekkolok éjfélkor az erdőben! – vágtam vissza, mire morgott valamit az orra alatt és szemet forgatott. – Kérsz valamit? – kérdeztem megenyhülve.
- Neked egy takarót, tiszta libabőr vagy – folytatta még mindig, miközben lehuppantunk a kanapéra és egyből magamon érezhettem a takaró kissé durva tapintását. – Amúgy miért nem alszol már?
- Borzasztó vagy! – közöltem vele a tényeket. – Az én egészségem és akkor alszok, amikor akarok! Elég legyen már! – állítottam le végleg. – Különben is, mi volt ez délután? – tértem rá a lényegre4, mire idegesen fújtatott egyet. Látszólag egyáltalán nem volt jó kedvében és féltem, hogy én dühítettem fel ennyire.
- Nem tudom, elvontad folyton a figyelmem – mormolta végül beletúrva sötét, sűrű hajába.
- Sajnálom – mormoltam végül valóban bűntudatosan. – Nem akarlak ennyire felidegesíteni...
- Mi? – kapta rám a tekintetét egyből, látszólag egyáltalán nem értette hirtelen támadt bűntudatom. – Dehogyis, Grace, nem idegesítesz! Hogy gondolhatsz ilyet?! – értetlenkedett. – Csak fáradt vagyok, ennyi az egész – nyugtatott meg.
- Akkor menj haza aludni – tanácsoltam, bár tudtam, hogy halott ötlet. Túl makacs.
- Hát persze, aztán mire vissza jövök te sehol sem vagy – mormolta, már attól féltem, hogy leharapja a fejem ötletem miatt, de aztán mégsem tette. Még ehhez is fáradt volt, elvégre tegnap este sem hagytam békén, már akkor is a vérszívót üldözte.
- Ott a szobám, aludj ott – mondtam végül, talán kissé meggondolatlanul. – Lorelai úgysem megy be, tudja jól, hogy kiakaszt, ha beront a szobámba, ráadásul akkor itt leszel, tehát ha úgy vesszük még mindig biztonságban vagyok – magyaráztam, hogy először átgondolja az ötletet és ne vesse el egyből.
- Sose mondták neked, hogy ne hívogasd a farkast? – kérdezett rá végül, mikor eldöntötte, hogy komolyan beszélek.
- Én most nem látok farkast, szerintem át sem férne az ajtókon... – feleltem vállat vonva. – Különben is, azt is mondták, hogy ne mászkáljak el idegenekkel – tettem még hozzá, mire elmosolyodva bólintott. – Na gyere! – intettem felvezetve az emeletre, egyenesen a szobámba. – Szerencséd van, nincs rendetlenség, tegnap volt alkalmam rendet rakni – vigyorogtam ironikusan, tekintve, hogy alig volt időm rendetlenséget csinálni tegnap óta.
- És te...? – kérdezte bizonytalanul, látszólag még ő is eléggé furán érezte magát ebben a helyzetben, mire akaratlanul is elmosolyodtam és védekezően felemelve a kezem tettem pár lépést az ajtó felé.
- Jó kislány vagyok – mondtam hasonló hangsúllyal, mint ahogyan ő tette délután .– Lenn leszek, tévézek, nem vagyok álmos... Te pedig érezd magad otthon, és aludj, ne engem hibáztassanak majd a... farkas társaid, hogy hullafáradt vagy – magyaráztam, mire halkan felnevetett.
- Farkas társaim... – ismételte, mire csak vállat vontam.
- Haverjaid vagy mit tudom én... – mormoltam, s épp készültem volna becsukni az ajtót, mikor még hallottam kissé sértődött, hitetlenkedő hangját;
- Nem is kapok jó éjt puszit? – kérdezte, de inkább úgy tettem, mint aki nem is hallotta, csak akkor engedtem meg magamnak némi elpirult mosolygást, mikor a lépcsőn indultam lefelé.
Ki gondolná, hogy a tévében éjfél után nem nagyon megy nézhető műsor? Mondjuk nem is nagyon figyeltem a tévére, minden idegszálam a fent alvó fiúra koncentrálódott, s egyszerűen nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ez miért is érint ilyen érzékenyen. Valamiért nyugodt voltam, hogy ott van fenn és nem a hideg erdőben császkál farkasként, biztonságban éreztem magam és örültem, hogy nem kell őt féltenem.
Gondolataim aztán valahogy lenyugodhattak, s a tévé sem érdekelt már annyira, ugyanis egyre laposabbakat pislogtam, míg végül sikerült elaludnom, talán olyan egy óra után pár perccel.
Félálomban éreztem magam körül a forró karokat, ahogyan az felemelt, s elindult velem fel a lépcsőn.
- Hm? – mormoltam álmosan. Arra nem volt erőm, hogy kinyissam a szemem, s elzsibbadt tagjaim engedékenyen simultak az erősen fogó karokba, melyeknek látszólag meg sem kottyant a súlyom, ami sokak szerint húsz kiló volt vasággyal együtt.
- Aludj tovább – suttogta, s hangjában felfedeztem Paul halk hangját és messzebbről a kulcs zörgését a zárban, amit aztán közelebbről két ajtó kattanás követett.
- Mi történt? – kérdeztem még mindig kómásan, laposakat pislogva, mikor éreztem magam alatt az ágyat, ahogy lerakott.
- Lorelai megjött, de aludj – ismételte, s betakarva vissza nyomott az ágyra, mikor fel akartam kelni. – Fogadj szót! – kérte makacsul, mire álmosan fújtatva egyet hallottam, ahogy halkan felnevet, majd kiugrik az ablakon.
- Paul?! – pattantak ki a szemeim pár másodperc múlva, mikor felfogtam, hogy mit is csinált, kikelve az ágyból az ablakhoz siettem, ahol már csak izmos alakját láthattam, ahogy bevetett magát az erdőbe. – Hát persze, miért is kellene féltenem egy farkast? – kérdeztem magamtól, majd becsukva az ablakot inkább vissza feküdtem az ágyba. Pár percig hallgattam Lorelai mocorgását a földszinten, majd az álmok újra magukba nyeltek és fél kilencig nem is eresztettek.
Nénikém már a szobájában pihent, mikor leértem a nappaliba, csak egy cetli volt az asztalon, hogy kaja a hűtőben és ha baj van nyugodtan ébresszem fel. Nos, az bajnak számít, hogy farkas jár a kertünkben és vámpír vadászik rám?! Szerintem igen, de úgysem hinne nekem...
- Szia – mosolyodtam el megnyugodva, mikor tíz körül, mikor már megint kezdtem megunni a csatornák kapcsolgatását a tévében Paul kopogtatott az ajtón.
- Akkor még élsz – vigyorogta, mire értetlenül néztem fel rá. – Tudod sok minden történhet negyed óra alatt, amíg nem voltam itt... – magyarázta, mire akaratlanul is felhorkantottam.
- Remélem csak hülyéskedsz – kértem, mire még szélesebb vigyorral bólintott, s komolyabb hangon megszólalt;
- Viszont ideje megismerned a többieket – tekintete szórakozottan rám villant, mikor látta hitetlenkedő, lesokkolt arcom.

4. Vigyázok rád

4. Vigyázok rád

Kell valaki, aki vigyáz rád.

Aki gondoskodik rólad, hogy

minden rendben legyen.

És az a valaki én akarok lenni.

Elképedve figyeltem, ahogy az éles kő könnyedén hasítja fel tenyerének bőrét, melynek nyomán vékony csík maradt, amiből lassan szivárgott pár csepp vér végig a kezén, majd le a földre, ahol aztán sötét, apró maszatként elkezdte beinni a föld.
Még levegőt is elfelejtettem venni, mikor a résből még több vér szivárgott, s a fiú még mindig a követ szorongatta, míg félre nem löktem a kezét, hogy jobban szemügyre vegyem felelőtlen hülyeségét.
Amúgy is meleg bőre még forróbbnak tűnt, mikor két kezem közé vettem vérző mancsát, s zsebemből elővéve egy papír zsebkendőt letöröltem a vörös masszát, minek helyén már csak egy vékony csík maradt, ami tisztán láthatóan egyre halványabb lett. Majdhogynem teljesen eltűnt.
- Ezt meg hogyan? – kérdeztem elképedve, felpillantva hirtelen túl közel került arcára. Észre sem vettem, hogy aggodalmam miatt milyen közel kerültem hozzá, újra éreztem forró leheletét a bőrömön, miközben ajkai elégedett, mindent tudó mosolyra húzódtak, s átható pillantásával még inkább megnézte magának piruló arcom.
- Csak megakartam mutatni, hogy fölösleges a vadászok miatt aggódnod, gyorsan gyógyulunk és idejük sem lenne lelőni minket – bizonygatta, mire csak felhorkantam és újra a cipőfűzőmmel babráltam. Ez volt az egyetlen mód, hogy valahogy oldjam zavaromat, melyet égető pillantásától éreztem valahányszor tudatosult benne, hogy aggódom. Próbáltam magamnak annyival megmagyarázni, hogy hálás vagyok neki, s ez miatt féltettem, de még én sem hittem el teljesen.
- És miért mondod el ezt mind nekem? – kérdeztem végül.
- Mert tudnod kell, ugyanis az a fickó nem fog békén hagyni, ezért vigyáznom kell rád és gondoltam sokkal könnyebb, ha apád nem fog egy farkasra vadászni, mert te rettegsz tőle – mosolyogta szórakozottan, mire akaratlanul is felnevettem.
- Apám Franciaországból nehezen, maximum a nénikém.
- Szóval ezért az akcentus – mosolyodott el vérlázító féloldalas mosolyával.
- Nagyon érezni? – húztam el a szám. Ez volt az egyik félelmem akkor, mikor még a farkasok és vámpírok létezése meg sem fordult a fejemben, az akcentusom.
- Szerintem aranyos – vigyorogta végül, hiszen tudta, hogy újra elvörösödök szavai hallatán, amit aztán zavartalanul kihasznált, míg én ismét a cipőfűzömmel foglalkoztam, amit halk nevetéssel díjazott. – Mindig ilyen könnyen elpirulsz? – kérdezett rá nyíltan, teljesen kiélvezve a helyzetemet.
- Ha azt mondom, hogy igen leszállsz a témáról? – kérdeztem két kezem közé fogva forró arcom, próbáltam lehűteni magam, de ez elég nehéznek bizonyult a fiú miatt.
- Nem tudom, nem hinném, hogy ennél van jobb elfoglaltság jelen helyzetben – heccelt még mindig.
- Hát azért jó lenne tudni, hogy most, hogy tudom ezt a hatalmas titkot elmondhatnád azt is, hogy mi a neved – mondtam végül, elvégre minden farkas-vámpír dolgot áttárgyaltunk, ami eddig eszünkbe jutott, de a nevét még mindig nem tudtam.
- Paul Lahote – vigyorogta végül, mikor leesett neki, hogy ez még valóban nem került kitárgyalásra köztünk.
- Grace – feleltem, mire ajkainak mosolya még inkább kiszélesedett.
- Szóval Grace, mégis mi hozott ide Forksba? Eddig nem láttalak itt.
- Tegnap jöttem, egyenesen bele a vámpírba és a farkasba...szerintem tudok valamit – gúnyolódtam saját magamon, mire csak felhorkantott és tovább várt az igazi válaszomra. – Amúgy nénikém ötlete volt az egész, úgy gondolta nem árt némi levegőváltozás és én sem voltam ellene – vontam vállat könnyedén.
- Pedig a korosztályod sok mindent megadna Franciaországért...
- Az lehet, de nem vagyok olyan, mint a korosztályom. Szép Párizs, szeretem, hiszen oda köt a múltam, de...miután anyukám meghalt nem éreztem úgy, hogy lenne miért ott maradnom, tovább élnem – magyaráztam őszintén, úgy gondoltam, ha már ő kiteregette a lapjait nekem sincs mit titkolnom, ez volt a legkevesebb, amit tehettem ezek után.
- Sajnálom – mondta részvéttel telien. – Nekem apám halt meg, mikor tizenegy voltam, aztán tizennyolc éves koromban anyám és a húgom Angliába költöztek, anyu vissza akart térni a gyökereihez, de engem minden ide kötött.
- Nekem is tizenegy évesen halt meg anyukám, autóbalesetben, utána minden olyan...üres lett – beszéltem és csak beszéltem ő pedig minden szavamra figyelt, nem csak eltűrte, hogy mesélek, hogy aztán ő mondhassa, hanem meg is hallgatott és én nem tudtam megálljt parancsolni szavaimnak. – Apu magának való lett, akkor költözött a nénikém ide Forksba.
- Nehéz lehetett elveszteni apádnak a feleségét – próbált apám védelmébe kelni, mire savanyúan elmosolyodtam.
- Tudom, ezt meg is értem, de abba sosem gondolt bele, hogy én az anyámat veszítettem el – éreztem ahogy a torkom fojtogatni kezdi a sírás, de tartottam magam. Nem akartam olyan szánalmas lenni, hogy előtte elsírjam magam ennyi év után is. – Aztán persze idővel visszatért az életbe, de sosem lett ugyanaz, mintha apu csak...létezne, de nem él.
- Ismerős, anyu is hónapokig magába fordult, de nevelnie kellett minket Ashleyvel, nem hagyhatta el magát – helyeselt a fiú. – Bár szerintem anyu most újra élni kezdett, szeret Angliában élni az új otthon megváltoztatta.
- Jogos, például alig két napja vagyok itt és már kell mellém egy farkas egy vámpír miatt – viccelődtem, csakhogy boldogabb téma felé evezzek, mire halkan felnevetett.
- Hát inkább itt, itt megtudlak védeni, ha Párizsban talál rád még csak tenni sem tudok semmit – érvelt, mire akaratlanul is felhorkantottam.
- Mintha akarnál, akkor nem is ismernél – ellenkeztem. – Igazság szerint most sem értem teljesen, hogy miért védesz meg...
- Mert ez a dolgom! – magyarázta, kissé feldühítette a téma, éreztem a belőle áradó feszültséget, ami meglehetősen megijesztett. Nem akartam, hogy miattam átváltozzon, még beszélgetni akartam vele. – Különben is, most ismerlek, ez a lényeg! – bizonygatta, nagyon felkavarta a saját gondolatait, mert láttam rajta, hogy valamit nem mond el, viszont nagyon ezen pörögnek a gondolatai.
- Jó, jó – emeltem fel feladóan kezeim. – Csak nyugodj le, nem akarom, hogy megint ruháért kelljen menned.
- Most nem tudom, hogy ez hízelgés vagy szimpla undor a pucérságomat tekintve – mormolta, mire akaratlanul is majdhogynem felsikítottam a röhögéstől. – És még ki is röhögnek... – horkantott megjátszott elégedetlenséggel.
- Bocsi – nevettem még mindig, mire csak elvigyorodott és megrázta a fejét jelezve, hogy eszébe sincs haragudni. – Szóval...akkor nem ártana leállítanom majd a szomszédságot, ha farkast látnak? – tértem vissza az eredeti témára.
- Hát könnyebb lenne a dolgom – helyeselt.
- És tulajdonképpen meddig is? – kérdeztem.
- Amíg el nem kapjuk a vérszívót...?! – tippelt, bár arcán átfutó hamiskás mosolyból egyáltalán nem ez látszott, de inkább nem tettem szóvá. Nem akartam ismét paradicsom vörös színt ölteni szavaitól.
- Egyáltalán mit akar tőlem az a fickó?
- Remek kérdés, azt hittem te majd tudod, de úgy látom mégsem...
- Hát nem – helyeseltem elfintorodva. – De nem úgy tűnt, mint aki a véremre szomjazik...
- Mert összekever valakivel, eddig nem is tudtam, hogy egy vámpír bekattanhat – mormolta inkább csak magának.
- Őrült vámpír, ez egyre jobb – horkantottam, mire halkan felnevetett, majd gyorsan elhalkult. Testtartása megmerevedett, s izmai megfeszültek, miközben a mögöttünk húzódó erdőt pásztázta, komoly, fürkésző arca láttán még lélegezni is alig mertem.
- Paul...? – kérdeztem végül, mire sürgető tekintete egyből rám villant, s mire észbe kaptam már talpon is voltam. Hogy a francba képes ilyen könnyen emelgetni?! – Baj van?! – makacskodtam, mikor még mindig nem mondott semmit, hanem igyekezett kinoszogatni az erdőből.
- Siess haza! – parancsolt rám. – Itt van valahol... – nézett újra körbe, majd ismét le nézett rám. – Ne foglalkozz semmivel, csak menj haza! – ismételte, mire szófogadóan bólintottam, s pár lépés után már hallottam is, ahogy beront az erdőbe és átváltozik.
Szinte egész úton éreztem magamon a tekintetét, mintha minden lépésem óvó figyelemmel kísérte volna, egészen addig, míg végül magamra nem csuktam az ajtót elzárva magam minden kíváncsi tekintet elől, ugyanis a fickó áhítatos, dermesztő pillantását is éreztem, folyton kirázott tőle a hideg.
Otthon még senki sem volt, Lorelai aztán olyan este hat körül írt egy sms-t, hogy éjszakára is benn kell maradnia, szóval ne várjam és kaja a hűtőben, bár olyan idegesség mellett nem volt nagy étvágyam. Tekintetem folyton az ablakra tévedt, de sose láttam senkit. Sem a férfit, sem Pault.

3. Nem félek

Hellóka!

Végre sikerült végig írnom a 3. fejezetet minden féle törlődés nélkül, köszönöm a türelmeteket és a kommenteket.! <3:)

Xoxo.Bri.

3. Nem félek

A valóságban a dolgok gyakran még sokkal

abszurdabbak, mint a könyvekben.

Kezem engedelmesen simult az ő hatalmas mancsába, miközben óvatosan magával húzott, s olykor lepillantott rám. Valahányszor rám nézett és tekintetünk találkozott szemei mosolygóssá váltak, pár pillanatra eltűnt körülötte az a feszültség és izgalom, ami amúgy egész végig körülölelt minket. Úgy nézett rám, mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek, elpárologhatok vagy ő ébredne fel féltve őrzött álmából, ám sokkal inkább éreztem úgy, hogy én álmodok és nem ő. Elvégre mikor történne meg a valóságban, hogy az első napomon elkap egy idegen, nem is olyan emberi férfi, aztán másnap egy ilyen fiúba botlok, aki folyton úgy néz rám, mint valami kincsre? Nem tudtam eldönteni, fel akarok kelni vagy tovább álmodni?
- Ennyire már nem bízol bennem, mi? – mosolyogta zavartan, mint aki már várta ellenkezésem, mikor átmenve az úttesten megtorpantam az ösvény elején. Mégis miért akarna erdőbe menni?
- Nem szokásom idegenekkel erdőben mászkálni... – ismertem be zavartan, mire halkan felnevetett, s ajkaira akaratlanul is perverz mosoly ül ki, miközben le sem vette rólam a tekintetét, amitől egyre jobban elvörösödtem, s inkább a földet pásztáztam.
- Jó fiú vagyok, nem szokásom lányokat csalogatni az erdőbe, hogy... szóval érted, na... – próbálta elfojtani felkívánkozó röhögését, miközben ajkaira kisfiús mosolyt varázsolt, aminek egyszerűen nem tudtam nemet inteni. Hogyan lehet képes ilyenre egy feneketlennek tűnő, sötétbarna szempár?
- Vezess – sóhajtottam végül feladóan pár lépést téve az ösvényre, mire győzedelmesen, de mégis mindig kisfiúsan szélesebbre húzta mosolyát és előre indult a göröngyös, néhol már eltűnőben lévő ösvényen.
A halovány nappali fény, mely a szürke felhőkön sikeresen átjutott a sűrű lombkoronákban megcsappant, de még valamiért így sem féltem különösebben. Valamiért megbíztam a fiúban, s nem tudtam megmagyarázni még magamban sem, hogy miért, elvégre az, hogy jóképű nem lehet elég ok arra, hogy az erdőbe menjek vele, ahonnan egy ponton túl talán ki sem találnék.
- Szóval...? – próbáltam utálni arra, hogy belekezdhetne a mesélésbe, ha már ide is képes volt becsalogatni.
- Nézd, nem vagyok jó a köntörfalazásban, szóval csak kimondom... – figyelmeztetett le nézve rám, s látva bólintásom folytatta. – Szóval tegnap a férfi azzal az emberfeletti gyorsasággal és erővel egy vámpír volt, míg az a farkas, aki elüldözte őt én voltam – hadarta el végül egy szuszra, mire kellett pár pillanat míg biztosra vált számomra, hogy semmit sem hallottam félre. Mindent tökéletesen jól hallottam, s bármennyire is próbáltam feldolgozni szavait, miközben ő kitartóan várta a reakcióm egyre inkább az fordult meg a fejemben, hogy hülyéskedik velem. Ekkora idiótának nézek ki?!
- Nagyon vicces, remélem jól ki nevetted magad... – mormoltam végül sértetten, teljesen elvörösödve a megalázottságtól, de bármennyire is akartam eltűnni a szeme elől és vissza indulni az ösvényen forró ujjai gyengéden, mégis magabiztosan fonódtak a csuklómra, miközben próbált meggyőzni a maga igazából.
- Komolyan beszélek, állj meg egy kicsit, kérlek...! – makacskodott, de mikor látta, hogy szavainak semmi haszna megadóan eleresztett, s pár pillanat múlva csak arra kaptam fel a fejem, hogy ropogó, ruha szakadós hangok ütik meg a fülem, mire azonnal megtorpantam, s elképedve meredtem hátra, ahol nem rég még a fiú állt.
Az idegen srác helyén most egy hatalmas, szürke farkas állt, sűrű bundával, néha akaratlanul is kivillanó éles fogakkal és ismerős szemekkel. Újra és újra végig kellett néznem az állaton, hogy eltudjam hinni, amit látok, ám nem segített józan gondolkodásomban, hogy az állat pár arasznyival közelebb lépve pár centire volt tőlem. Vagy két fejjel volt magasabb nálam és jó pár izomkötegnyivel erősebb.
Hevesen dobogó ütőeremen éreztem forró leheletét, mikor közelebb hajolt, mire még a szívem is megállt pár pillanatra dobogni, hogy még gyorsabban üsse megőrült tamtamját.
- Oké...ez...fura – sóhajtottam végül mély levegőket véve elkerülve az ájulás lehetőségeit, miközben hátrább lépdeltem amúgy is remegő lábaimon, amit a farkas nem vehetett jó néven, mert szemeiben mintha szomorúság vagy megbántottság csillant volna, s legfőképpen megértés. Semmi düh, különben is, ha akart volna már rég bántott volna. Nem?! De!
- Nem tudnál vissza változni? – kérdeztem zavartan, hiszen nem tudtam, hogy ez miként működik, csak azt tudtam, hogy rengeteg kérdésem van, s valamiért biztos távolságról nem féltem tőle annyira.
A hatalmas farkas bólintott, majd még vissza nézve rám, megbizonyosodva róla, hogy nem akarok eltűnni vissza bújt a fák és páfrányosok takarásába.
Ahogy több méter távolság került közénk a levegő kezdett normálisan áramlani ki-be a tüdőmből, s bár a szívem még mindig gyorsabban dobogott, mint általában mégis sokkal nyugodtabb voltam. Már amennyire egy ilyen helyzetben lehet az ember...
- Haza kellene futnom ruháért, itt maradsz? – kérdezte hangosabban kiszólva rejtekéből.
- Öhm, persze – mormoltam, pár pillanatra azt hittem, hogy nem hallja, elvégre szerintem eléggé halkan mondtam, de mikor megígértette velem, hogy innen nem mozdulok kénytelen voltam rá jönni, hogy szuper hallása van.
Pár pillanatra még kilépett az ösvényre, rám nézett sötétbarna, még mindig feszült tekintetével, majd újra eltűnt a levelek között.
Percekig álltam egy helyben, mintha megkövültem volna, majd egy mély levegőt kifújva tüdőmből úgy estem a földre mint egy rongybaba és törökülésbe helyezkedve a poros földön a cipőfűzömmel kezdtem babrálni, miközben gondolataim ide-oda cikáztak. Úgy éreztem szét robban a fejem, miközben gondolkodtam, a valóság hirtelen túl igazinak tűnt, bele sem mertem gondolni, hogy mitől mentett meg az idegen fiú, de a kérdések csak sokasodtak, s reméltem, hogy mindenre kapok választ.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, miközben teljesen magamba mélyedtem és vártam, hogy vissza jöjjön, míg gondolataim másik része még mindig a farkas, vámpír dolgon keringett. Már kezdett fájni a fejem.
Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor újra zajt hallottam és meg láttam az ösvény szélén a kilépő magas alakot, aki bizonytalanul, aggódva bámult vissza rám, miközben várta, hogy mégis mit szólok vagy teszek. Látszólag nagyon aggódott a reakcióm miatt, ám én teljesen nyugodtan éreztem magam, vagyis hát a történetet farkas részét illetően nyugodt voltam. Abban a pár percben amíg távol volt volt időm eldönteni, hogy valóban nem félek tőle
- Köszönöm – törtem meg végül a csendet fel nézve szemeibe, melyek pár pillanatig értetlenséget tükröztek, majd halványan elmosolyodva leesett neki, hogy mire is gondolhatok. Vállat vont és még mindig lassú, óvatos mozdulatokkal leült biztos távolságra elém, még mindig attól félve, hogy megijeszt.
- Nézd, eltudom képzelni, hogy ez most neked mennyire fura lehet és ijesztő, de azt tudnod kell, hogy nincs mitől félned, főleg velem, én sose bántanálak és nem is hagynám, hogy más bántson – magyarázta teljesen komolyan, szavaitól néha még zavarba is jöttem, mintha lenne oka pont engem ennyire védeni, ami persze újra csak abszurd volt és hülyeség.
- Hiszek neked – mormoltam végül, csakhogy megnyugtassam. – Tőled nem félek – tettem még hozzá, mire jól hallhatóan kifújta eddig benntartott levegőjét és újra rám villantotta féloldalas mosolyát. – De többen is vagytok? Úgy értem farkasok meg a vámpírok... – kezdtem bele a kérdezősködésbe, hiszen már szúrta az oldalam a kíváncsiság.
- Mi, farkasok egyelőre öten vagyunk, míg a vámpírok fene se tudja hányan élnek a világ minden táján...
- Egyelőre? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Mikor vámpírok vannak a környéken sok quileute fiúban eluralkodik a farkasláz, attól aztán átváltozunk, sokkal erősebbek leszünk, minden érzékszervünk kifinomultabb, megállunk az öregedésben és olykor hatalmas farkasokká válunk, ha szükséges – magyarázta.
- És te mióta vagy farkas?
- Egy hónapja... – saccolta meg vállat vonva.
- És akkor ti azért vagytok, hogy megöljétek a vámpírokat? – kérdeztem hitetlenkedve, még csak beszélni is fura és nevetséges volt erről.
- Lényegében – bólintott újra várva reakcióm, de nem jött semmilyen reakció. Túlságosan le voltam sokkolódva egyelőre, hogy megijedjek vagy sikítozva elfussak.
- De akkor ez nem olyan, mint a mesékben vagy filmekben, ugye? – kérdeztem zavartan elmosolyodva, amit viszonzott és bólintott.
- Egyáltalán nem olyan. Nincs hatással ránk a hold, tudunk uralkodni magunkon – hangja elbizonytalanodott, s egyből tudtam, hogy erre még rá kérdezek. – A vámpírokat nem porlasztja el a nap, sajnos, csak csillognak tőle, a hagymák és szenteltvizek sem hatásosak, ahogyan a karó sem – sorolta a hirtelen eszébe jutó tévhiteket.
- Csillognak? – nyögtem fel halványan elfintorodva. – Komolyan?
- Aha – nevetett fel halkan hitetlenkedős megrökönyödésemen. – Ugye?! A porladás szerintem is jobb – mosolyogta még mindig, mire én is felnevettem és bólintottam. Ebben egyetértettünk. Valahogy a Drakula -féle vámpírok jobban tetszettek, bár abból a szempontból, hogy akár ők is létezhetnének nem is volt olyan nagy baj, hogy csak kitalációk. Az igaziak legalább nem annyira félelmetesek.
- Az előbb eléggé elbizonytalanodtál azon, hogy tudtok magatokon uralkodni... – mormoltam, mire apró grimaszt vágott és bosszúsan fújtatott egyet, majdnem felnevettem dacos kisfiú ábrázatán.
- Hát szóval... mikor eluralkodik rajtunk ez a farkasos dolog sokkal ingerlékenyebbek leszünk, ez az, amitől a legkönnyebben áttudunk változni és ez a legveszélyesebb is, mert sosem tudhatja az ember, hogy hol kapja el az agybaj vagy kit sebesít meg vele – magyarázta a fiú, úgy tűnt eléggé frusztrálja ez a dolog.
- Nehéz? – kérdeztem végül, könnyen rá jöhettem, hogy sok gondja van ezzel a hirtelen dühkitörésekkel...
- Néha – mondta végül könnyedén vállat vonva újra rám pillantva. Látszólag nagyon is jól esett neki, hogy nem futamodok meg előle, hogy nem félek tőle, s örültem, hogy nem is gondolkodtam ilyenen. Biztos megbántottam volna... – Mi van? Baj van? – kérdezte felvont szemöldökkel, mikor feltűnt neki megnyúlt, megdöbbent arcom.
- De ha ti mentitek meg az embereket miért benneteket vadásznak? – kérdeztem értetlenkedve. Reggel félfüllel elkaptam egy beszélgetés foszlányt nénikémtől, miközben telefonon beszélt, s így már könnyen összeállt a kép a farkasokról vagy mások szerint medvékről szóló támadásokról.
- Mert sajnos megesik, hogy bármennyire is sietünk elkésünk és olyankor minket találnak meg az áldozat mellett – húzta el a száját dühösen.
- De hát vadásznak rátok! - sipítottam, elvégre nem nagyon tűnt úgy, hogy ő ezen akadna le, míg én inkább ezért aggódtam. Igen aggódtam, ami neki is feltűnt, mert szemei szórakozottan, áthatóan rám villantak egy féloldalas mosoly kíséretében, majd körbe nézve körülöttünk a földön valamit keresni kezdett.

2. Az idegen

Hellóka!

Meghoztam a második fejezetet, köszönöm a kommenteket, örülök, hogy eme történetem is elnyerte egyelőre a tetszéseteket. :) <3

Xoxo.Bri.

2. Az idegen

Ránéztem - s milyen drágának

és közelinek éreztem!

Úgy tűnt fel nekem,

mintha régóta ismerném,

s nem ismertem volna semmit,

s nem is éltem volna a mai napig.

Fülemben hallottam szívem vad vágtáját és vérem zubogó áramát, mikor végre haza jutottam, s becsapva a bejárati ajtót hátam a hideg fának vetettem és lecsúszva a földre igyekeztem megnyugodni. Szorosan öleltem magamhoz a lábaim, miközben homlokom a térdemnek döntöttem és próbáltam úrrá lenni oldalam és tüdőm zsibbadtságán, nagyon fájt ennyi rohanás után... Meg sem álltam miután sikerült felállnom a fa tövétől, nem akartam megvárni míg a férfi vagy az az állat vissza jön értem.

Hálát adtam az égnek, hogy kitudtam jutni az erdőből, és csak az utóbbi pár percben kezdett teljesen besötétedni. A szívem így is kiakart ugrani a helyéről.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg az ajtónál ücsörögtem, ám egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a zárban csörgő kulcs miatt szívem fájdalmasan zökkent egyet és még a lélegzetem is elakadt pár pillanatra. Ijedten néztem körbe a homályos fénybe borult szobán, majd gyorsan feltápászkodva a földről igyekeztem úgy kinézni, mint aki nem az erdőből, hanem az emeletről jött le a zaj hallatán.

Nem kellett sokat fáradoznom azzal, hogy fáradtnak tűnjek, elvégre valóban az voltam. Alig bírtam megállni elzsibbadt lábaimon, mikor Lorelai meglepetten, de elmosolyodva köszönt és a konyhába ment, hogy kávét töltsön magának.

- Nem hat rám a koffein – tette hozzá magyarázólag meglepett arcomat látva. – Viszont te nagyon fáradtnak tűnsz, nem lenne jobb lefeküdnöd? – kérdezte aggodalmasan.

- De, nemsokára megyek – bólintottam elnyomva egy ásítást. – Mi volt benn? – kérdeztem csak úgy, udvariasságból.

- Semmi érdekes – vont vállat. – Úgy hallottam újra medvék vannak a környéken, mármint az erdőben, szóval arra szeretnélek kérni, hogy ne tedd be oda a lábat – kezdett bele komolyan, mire egyből felkaptam a fejem. Medvék?!

- Medvék? – adtam hangot meglepettségemnek, valahogy éreztem, hogy a ma látott állat és azok a bizonyos medvék egyeznek.

- Vagyis egyesek szerint medvék, mások farkasokra esküsznek, nem tudom, még nem láttam őket és őszintén szólva nem is akarok velük találkozni... – magyarázta. – És te se akarj! Apádnak megígértem, hogy vigyázni fogok rád, nem engedhetem, hogy bajod essen!

- Rendben, rendben – feleltem. – Nem megyek, megnyugodhatsz – nyugtattam, mire megenyhülve elmosolyodott és bólintott.

- Holnap akkor eltudod intézni a beiratkozást vagy menjek veled? – kérdezte, mire a gyomrom újra apróra zsugorodott. Hirtelenjében az új iskola tűnt a legkisebb gondomnak, nem akartam egyedül menni, nem akartam újra találkozni azzal a fickóval, hiszen megígérte, hogy vissza jön értem. De mégis minek?!

- Persze, eltudom intézni – feleltem végül visszatérve a jelenbe, mély levegőt véve. – Most viszont felmegyek, fáradt vagyok – búcsúztam el nénikémtől, aki csak mosolyogva biccentett és átvonult a nappaliba tévézni, míg én gyorsan lezuhanyoztam és becsukva az ablakot, elhúzva a függönyt bebújtam a takaró biztonságába. Mintha megtudna védeni...pf.

Talán órákig forgolódtam, mikor végre elnyomott az álom. Valahányszor az álmok és a valóság szélén táncoltam fülemben hallottam a férfi kétségbeesett szavait, hallottam a hatalmas állat vicsorgását és láttam magam előtt az egészet.

Féltem, még álmomban is rettegtem attól a hatalmas rajongástól, amit a szemeiben láttam, valóban úgy csinált mintha évtizedek óta keresett volna, mintha egy elveszett kincs lennék, akit most végre megtalált, s rettegtem attól, hogy nem tudok elbújni előle. Nem akartam, hogy valaha is újra rám találjon.

Reggel mikor felkeltem örömmel konstatáltam, hogy a saját ágyamban vagyok, pontosan ott ahol elaludtam, s nem kellett attól félnem, hogy a tegnapi idegen kedvet kap arra, hogy meglátogasson és újra a hátára kapjon...

Gyors mosdás után felöltöztem és lementem nénikémhez a konyhába, épp a laptopon pötyögött valamit, de mikor beléptem a világos helyiségbe felnézve a képernyőről ezerwattosan rám mosolygott.

- Jó reggelt, Grace! Hogy aludtál? – kérdezte.

- Jól, köszönöm – hazudtam. Egész éjszaka forgolódtam, de ezt nem akartam az orrára kötni.

- Apád már hívott, mondtam neki, hogy inkább majd írsz neki emailt – mosolyogta. – Szerintem alig várja, szóval el ne felejtsd, és ma is be kell mennem... Újra egy farkas.. – húzta el a száját, mire a szívem pár pillanatra megállt dobogni. Utáltam ezt az érzést, egy perc nyugtom nem volt egész délelőtt, s csak remélni mertem, hogy apámnak küldött emailből nem látszik idegességem, elvégre teljesen átlagos dolgokról meséltem, semmi olyanról, ami miatt gyanakodnia kellene...

Lorelai egykor bement a kórházba, míg én kettőre elkészültem és elindultam az iskola felé, reméltem, hogy nem tévedek el, hiszen nénikém elég egyértelműen elmagyarázta, ráadásul csak két utcányira volt a hatalmas téglaépület.

A parkolóban alig volt egy-két autó, az környéket nagyban elkerülték a diákok, s folyosókon is csak pár takarítónő és tanár lézengett, akik kedvesen útbaigazítottak a titkárságra, ahol egy negyvenes éveiben járó, nemrég vörösre festett hajú nő fogadott.

Szürkés szemei kedvesen csillogtak a bordó keretes szemüveg mögött, miközben segítőkészen elmagyarázott mindent, amit tudnom kell az elkövetkezendő időkről, alá íratott pár papírt, elkért pár iratot és örömmel fogadta bármilyen kérdésem.

- Viszontlátásra! – köszöntem el megkönnyebbülve, sokkal jobban éreztem magam, hogy túl voltam ezen, s még hálásabb voltam, mikor a felmosó szagát felváltotta Forks hideg levegője.

A cipőm halkan kopogott a latyakos betonon, mikor elakartam indulni haza felé, ám egy hang megállított, s könnyedén rám is hozta a szívbajt.

- Igen? – fordultam hátra, mikor meghallottam az idegen férfi hangot. A magas srác könnyed, ruganyos léptekkel közeledett hozzám. Sokkal magasabb volt, mint én és a pulcsi ellenére is tisztán lehetett látni kidolgozott izmait, miközben a feltámadó szél még inkább összeborzolta fekete haját.

- Te vagy...Cosette? – kérdezte bizonytalanul, az egész lényéből érződött a feszültség, az idegesség, s mikor újra meghallottam az idegen lány nevét akaratlanul is felpillantottam az idegen arcába.

Férfias vonásai voltak, mintha úgy faragták volna, vékony, szépen metszett ajkai halvány, féloldalas mosolyra húzódtak, mikor tekintetem találkozott azzal a sötétbarna mélységgel, amivel pillanatokig nem eresztett. Mintha magába szippantott volna, szemei furcsán csillogni kezdtek, majdhogynem teljesen olyan elragadtatottság ült ki az arcára, mint tegnap az idegen férfiére, de ez nem ijesztett meg. Ez zavarba hozott, éreztem, ahogy a vérem zubogva az arcomba fut, így inkább elég erőt véve lenéztem a saras betonra, ami most mintha mozgott volna alattam. Úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki nem mozdul hirtelen megdőlni látszó világomban, s egyszerűen nem tudtam hogyan kezeljem ezt az érzést.

Izmai olykor megfeszültek, gerincén apró remegések futottak át, miközben zavartalanul nézett végig minden porcikámon, leginkább az arcom részesítette előnyben, mintha minden előtte tett lélegzet vételem, pislogásom és mozdulatom bevésődött volna az emlékezetébe.

- Nem Cosette vagyok! – szólaltam meg végül eléggé kábán. – Nem tudom ki az a lány, de nem ő vagyok!

- Jó, jó! – emelte fel védekezően a kezét, ajkain halvány mosollyal. – Én szóval...csak a tegnapiról szeretnék veled beszélni – komolyodott el hirtelen. A lélegzetem és a szívverésem újra kezdett rendszertelennél válni, mikor meghallottam szavait, s megszeppenve néztem fel komoly, fürkésző arcára.

- Hogy érted? – kérdeztem bizonytalanul.

- Tegnap az erdőben voltál, rád talált egy férfi, aki folyton Cosettnek hívott, aztán jött egy hatalmas, szürke állat, aki elől a férfi sietősen elmenekült – mondta ki nyersen tegnapi kalandomat.

- Honnan tudod? – kérdeztem halkan, mindent elmondott, pedig nem volt ott. Újra lejátszódott bennem az egész, a férfi hangja, félő arca és a farkas vicsorgása...

- Elmondom, de nem itt – mondta megkönnyebbülve, mint aki arra várt, hogy elmondom minden hülyének és elmenekülök előle. – Kérlek.. – nézett rám kisfiúsan elmosolyodva, mikor továbbra sem fogadtam el felém nyújtott jobbját.

- Miért bíznék benned? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Mert biztosan rengeteg kérdésed van... – felelte, mint aki már érezi a győzelem ízét, s ajkain elégedett, elfojtott mosoly jelent meg, mikor ujjai óvatosan szorították meg kezébe csúsztatott kezem. Forró bőre volt és hatalmas mancsába szinte teljesen eltűnt az én apró kezem, mikor óvatosan magával húzott, s én érthetetlen mód hagytam, hogy vezessen. Bíztam benne, pedig idegen volt számomra, reméltem, hogy van válasza a kérdéseimre, pedig szerintem ott sem volt...

1. Üvegház

Hellóka!

Gyorsan jövök az új fejezettel, vagyis inkább a nyuszi?! ;P Először is mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánok, meg persze jó olvasást.! :)

Örülnék némi kommentnek. :$ :D

Xoxo.Bri.

1. Üvegház

Az élet különös. Soha nem lehet

tudni, kire milyen sors vár, hogy

egy átlagos nap végén mi

következik be.

Párizsról mindenkinek a szerelem jut eszébe, a divatáruházak és a fények, melyek évről évre vissza csalogatták a turistákat, s az ott élőket sem hagyták nyugodni. Én személy szerint imádtam ott élni, sétálni az utcákon, a parkokban figyelni az embereket, hallgatni a város zaját és csak gondolataimba merülve élvezni a szabad levegőt. Ez volt Párizs, az én Párizsom!
Forksról viszont semmi ilyen nem jutott eszembe, ha egyetlen szót mondhatnék csak rá akkor az biztosan az üvegház lenne. Egy hatalmas, szürke felhőkkel beborított üvegház, párás, eső illatú levegővel, hatalmasra nőtt, várfalként emelkedő erdőkkel és rengeteg mohával. Még a fák törzsén is az volt, az egész zöld volt és komor, az eső hol esett, hol nem. Szinte percenként változott, s a téli hideg egyre jobban hatolt át a vékony kabáton, amit magamra vettem még a repülőtéren.
A taxi rádiójából halkan szólt a zene, amit majdhogynem teljesen elnyomott az öreg tragacs motorja, s a saras út latyakos hangja. A kocsiban bagószag terjengett, ami nem nagyon zavarta a sofőrt tekintve, hogy Forks felé legalább egy dobozzal elszívott, de legalább az ablakot lehúzta. Még a hideg levegő is jobb volt, mint az a tömény cigi szag, ami körbe vette a negyvenes éveiben járó, őszülő, pocakos férfit.
- Köszönöm – mormoltam kifizetve a fuvart, mikor végre megállt egy apró családi ház előtt. A tornácon kissé elhanyagolt virágok pihentek, az ablakok függönyét lágyan hintáztatta az olykor feltámadó szél, s ha az ember nagyon figyelt még hallani vélte az eső cseppek ritmustalan kopogását a faléceken.
A tornác lépcsőjéig köves, saras ösvény vezetett, ahova aztán felérkezve bekopogtam az ajtón és igyekeztem lenyelni idegességem. A gyomrom görcsben volt már napok óta, gondolataim folyton azon jártak, hogy megállom-e a helyem itt, hogy Lorelai nénikém mennyit változhatott a négy év alatt, hiszen tizenegy éves korom óta semmit nem hallottam róla. Vagyis csak alig-alig.
- Megyek! – hallottam boldog hangját, s az ajtó alig pár pillanat múlva ki is nyílt mögötte egy alacsony, mosolygós nővel. Karamell színű haja csak pár árnyalatnyival volt sötétebb az enyémnél, zöld szemei boldogan csillogtak, mikor észrevett és mielőtt bármit is mondhattam volna már szorosan meg is ölelt, amit bár kissé ügyetlenül, de viszonoztam.
- Jó újra látni, Lorelai – mormoltam. Valóban hiányzott, régen nagyon jó kapcsolatban voltunk, mondhatni ő volt a legjobb barátnőm, de anyám balesete után minden megváltozott a családban.
Édesanyám autóbalesetben halt meg, pontosan négy éve, mikor tizenegy éves voltam. Nem tudott úrrá lenni a csúszós úton és a hatalmas teherautó végzetesnek bizonyult.
Az elkövetkezendő időkben apu magának való lett, néha még engem is elzárt magától, s hosszú hónapokba tellett, hogy vissza hozzam az életbe, ahol aztán még sokkal aggódóbb lett és féltőbb, nehéz volt mellette élnem, de megérte, hiszen imádtam őt.
Nénikém elköltözött ide Forksba, úgy tűnt túl sok emlék pihent meg Párizs utcáin, ahhoz, hogy tovább éljen ott nővére nélkül, s nagyszüleim sem voltak képesek soha többé olyanok lenni, mint régen. Minden megváltozott.
- Mennyit nőttél... – hüledezett elképedve. – Kész nő lettél, pedig nem is olyan rég hagytam ott Párizst...
- Négy év, Lorelai, az mégiscsak négy év – feleltem, mire halványan, bűntudatosan elmosolyodott és bólintott.
- Gyere, megmutatom a szobád – invitált be az apró házba. Az almazöld falakon képek díszelegtek, a konyhából süti illat szállt és az egész olyan világos volt, kizárta Forks komor hidegségét. – Hogy utaztál? Nem vagy fáradt vagy éhes? Eddig milyen Forks? – kérdezte megállás nélkül, egyszerűen mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyik kérdése is fontosabb...
- Jól, kicsit és nem vagyok éhes és eddig eléggé...esős – feleltem sorban, mire halkan felnevetett és benyitott az egyik szobába.
A mályvaszínű falak barátságosan nyújtózkodtak a fehér plafonig, a szekrények még üresen álltak, ahogy a falakon sem díszelgett kép, s az íróasztal is csak arra várt, hogy tele pakoljam. Egyből megtetszett az apró helyiség Lorelai hatalmas megkönnyebbülésére.
- Pakolj ki nyugodtan, én addig lemegyek nehogy oda égjen valami.. – magyarázta mosolyogva, mire bólintottam, s egyedül maradva a szobában megkönnyebbülten dőltem le az ágyra.
A gyomromban lévő görcs most kezdett felolvadni, nénikém talán semmit sem változott, s ez megnyugtatott. Jó volt érezni, hogy nem idegenként kezel, már csak nekem kellett volna felidézni, hogy mégis milyen volt régen... Mikor az emberek a nővéremnek nézték, mikor mindig elrángatott vásárolni és folyton azért panaszkodott anyuéknak, hogyha így folytatom teljesen elfiúsodom, miközben itt az ideje, hogy végre nőiesedjek.... Halványan elmosolyodtam az emlékekre, s azon, hogy ez nélküle is sikerült. Úgy gondoltam, hogy így, tizenöt évesen minden tőlem telhetőt megtettem.
Miután kifújtam a levegőt, s nagyjából lenyugodtam elkezdtem kipakolni, nem hoztam sok cuccot, így a szoba nem nagyon telt meg a dolgaimmal, de sosem voltam az a két-három bőrönddel érkezős lány, amin nénikém később ki is akadt, miután egy óra alatt elrendeztem a dolgaim és lementem hozzá a konyhába.
- Van, ami sosem változik – mosolyogta, mire halkan felnevettem. – És apád hogy van? Anyuék? – kérdezősködött az otthoniakról.
- Mindenki megvan, de ezt te is tudod... – utaltam arra, hogy minden héten hívott minket, néha minden nap. – Puszilnak és üzenik, hogy vigyázz magadra, persze apu azt üzeni, hogy vigyázz rám... – mormoltam szem forgatva, mire csak felnevetett.
- Mást nem is vártam Xaviertől – nevette.
- Én sem – helyeseltem. – Mindenesetre ezt majd még úgyis hallani fogod, ha beszélsz vele... hihetetlen mennyire félt... – panaszoltam, mire megértőn rám mosolygott, s próbálta védelmébe venni apám.
- Félt téged, ez természetes – magyarázta. – Csak te maradtál neki, Grace.
- Tudom, és zavar is, hogy még én is ott hagytam... – Valóban hatalmas bűntudatom volt amiatt, hogy egyedül hagytam Párizsban, elvégre a legtöbb dolgot én intéztem körülöttünk. Főzés, takarítás, bevásárlás... Amilyen figyelmetlen tud lenni képes és a kávéjába cukor helyett sót rak...
- Ne zavarjon, apád felnőtt ember, ideje lesz magát ellátnia – magyarázta magabiztosan. – Tud ő magára vigyázni, csak elszokott tőle, hiszen tudod mennyire fájt neki.. – utalt anyám halálára, mire akaratlanul is lefelé konyuló ajkakkal bólintottam.
- Tudom, de mindegyikünknek fájt – makacskodtam, mire helyeslően bólintott és nem firtatta tovább a témát.
- Négyre be kell mennem a kórházba, hiába, ünnepek ide, ünnepek oda a betegek nem szünetelnek – sóhajtotta gondterhelten. – Elleszel? – kérdezte.
- Persze, nem lesz gond – biztosítottam. – Menj nyugodtan.
Nénikém a kórházban dolgozott ápolónőként, így természetes volt, hogy sok a dolga, s olykor hirtelen kell elmennie, erre számítottam is.
- Vigyázz magadra, bármi van nyugodtan hívj, kaja a hűtőben, érezd otthon magad – magyarázta, miközben kabátja nyakát igazította meg, s göndör fürtjeit hátra csapta. – Szia!
- Szia! – köszöntem el egy sorozat bólogatás után, s csak akkor győződtem meg róla, hogy nem fog vissza fordulni, hogy valamit elfelejtett mondani, mikor hallottam az autó motorjának dorombolását és egyre halkuló zaját.
Ideig-óráig tévéztem, a lakásban járkáltam, ám mikor így sem akart múlni az idő megragadtam a kredencről a kulcsot és felöltözve hátam mögött hagytam a lakást.
A hideg, esős levegő józanítóan hatott csapongó gondolataimra, miközben unott, árérős léptekkel mentem az orrom után remélve, hogy nem most kezd el szakadni az eső.
Ahogy a cipőm egyre gyorsabban és idegesebben tocsogott a sárban az idegeim egyre vékonyabbak lettek, úgy éreztem, hogy a mellettem futó, végtelennek tűnő erdőben valaki figyel rám. Tekintete perzselte a bőröm, ami egyre inkább zavart, menekülni akartam, s mikor vissza fordultam, hogy haza menjek akaratlanul is megálltam. Túl messze volt, s úgy tűnt mintha minden lépésemnél messzebb kerültem volna a biztonságos falaktól.
Az idegen egyre zavartalanabbul mocorgott a páfrányosok mögött, tisztán hallottam gyors lépteit, majd pár pillanat múltán már a hangját is hallhattam, miután kilépett a fák takarásából.
- Cosette? – kérdezte. Éjfekete szemei tágra nyíltak, sápadt, tökéletesnek tűnő arca elnyúlt a döbbenettől és a csodálattól, mely aztán az elkövetkezendő időkben sem akart eltűnni hibátlan arcáról. Bőre sápadt volt, mint a porcelán és tökéletes, pár pillanatra én is megdöbbentem, hogy lehet valaki ennyire tökéletes, de aztán zavarom újra vissza tért, mikor Cosettként emlegetett.
- Összekeversz valakivel – próbáltam meg hárítani, nem lehetett több huszonötnél, szóval nem magázódtam, bár úgy tűnt, hogy teljesen hidegen hagyja, hogy miképp szólítom meg.
- Dehogy keverlek! Éjt nappallá téve téged kereslek, édesem, hogyan keverhetnélek össze holmi jött-menttel? – kérdezte hitetlenkedve, miközben le sem vette rólam a szemét. Úgy nézett rám mintha én lennék a világ harmadik csodája vagy nem is tudom... Szinte úgy éreztem, hogy felfal a szemeivel, teljesen kirázott tőle a hideg, főleg mikor ő kezdte bizonygatni, hogy tévedek.
- Nem Cosette vagyok! – vágtam szavába, lassan, tagoltan mondtam, hátha lassú felfogású szegény, de nem úgy tűnt. Teljesen tisztában volt a világával, s makacsul hajtogatta, hogy én vagyok Cosette.
- Semmit sem változtál az évtizedek alatt... – lehelte elképedve, s mire újra ellenkezhettem volna előttem termett. Arca alig volt pár centire az enyémtől, húsos, szépen ívelő ajkai résnyire nyíltak, majd mintha meggondolta volna magát vissza egyenesedett.
- Nem, még nincs itt az ideje... – mormolta, s mintha csalódottság futott volna át az arcán. – De ha ennyi éven át vártam még kicsit kibírom – tette hozzá vigasztalóan, mintha csak magát akarná nyugtatni.
Nekem még a lélegzetem is elakadt, na nem azért mert megakart csókolni, noha az is közre játszott a dolgokban, de nem szoktam meg, hogy az ember alakja összemosódik futás közben... Emberfelettien gyors volt. Gyors volt és erős.
Könnyedén ragadta meg egyik karom, s mire újra pisloghattam volna egyet már görcsösen kapaszkodtam a vállába, miközben másik karom próbáltam kiszakítani szorításából.
Olyan volt mintha csak repült volna a fák között, alig hallottam lépteinek neszét, könnyedén kerülgette ki a fákat, még az előtt, hogy én bármelyiket is észre vehettem volna, miközben a menetszél össze vissza dobálta hajam a hátamhoz. Éreztem ahogy a könnyem is kicsordult a széltől, meg talán attól, hogy halálra rémültem.
- Eressz már el! – sipítottam vadul ráncigálva a karom, ami végre elérte célját és lassítva tempóját teljesen megállt. Egy újabb lendületet véve kiszakítottam magam ujjainak fogságából és hátáról a földre esve kúsztam minél távolabb az idegentől.
Hátam neki ütközött az egyik fának, mire ujjaim egyből igyekeztek megkapaszkodni a kérgeken, mintha ez segíthetett volna, ha újra elakar vinni. Hát ne akarjon!
- Mi a baj angyalom? – kérdezte értetlenül, mint akiben most tudatosul először ellenszenvem. – Cosette, sietnünk kell, ne most kéresd magad! – szólt rám megrovón, de azért elnézően.
- Én nem Cosette vagyok! Összekeversz valakivel! – ismételtem már sokadszorra egyre inkább elpattanó idegekkel, éreztem, ahogy néhány szememből kibuggyanó könnyem az ajkaimra csúszik, s már a számban is éreztem a sós ízt.
- Ne bolondozz! – sürgetett, miközben egyre sűrűbben pillantott a páfrányosok közé, valami olyat hallhatott, amit én egyelőre nem. – Mi a fene ez?! Co, sietnünk kell! – nézett rám szinte már bepánikolva, s nem sokára én is hallhattam, hogy mitől kezdett el félni annyira. A sűrűből hangos szuszogás és mancsok tompa zaja tört ki, mely egyre csak közeledett.
A szívem hevesebben dobogott, de nem fogtam meg az idegen férfi által felém nyújtott kezét, nem akartam vele menni!
- Még vissza jövök... – nézett mélyen a szemembe, mintha örülnöm kellett volna ígéretének, ám szavai hallatán csak kirázott a hideg és még inkább a falhoz lapultam, miközben ő még utoljára vágyakozón rám pillantott és eltűnt a fák között. Mintha itt sem lett volna, csak egy rossz emlék maradt, amit inkább elakartam volna felejteni, ám úgy tűnt, hogy ezt a napot sosem fogom tudni kitörölni a fejemből.
A léptek és fák zaja elhalkult egy nagy robaj után, ám mielőtt felnézhettem volna arra a szőrös valamire, ami előttem állt meg egy hatalmas lendülettel tovább is futott, pont ott, ahol az idegen férfi nem régiben eltűnt.
Talán egy farkas lehetett vagy medve... nem tudtam volna abban az ideg állapotban megmondani, de eleve annak hálát adtam, hogy nem ájultam el az erdő közepén...