17. Hiányzik

Mondd el, hogy öljem meg a

lelkemben az érzést, amit itt hagytál!

[Ajánlott zene]

Nem akartam suliba menni, egyáltalán nem volt kedvem mellé ülni és a közelében lenni. Már számítottam a gúnyos, mindentudó tekintetekre Jared hódolóitól, akik az utóbbi időben legszívesebben megöltek volna, mert lecsaptam a kezükről a fiút. Hát tessék, most újra az övék lehet... Nekem így nem kell, s bár úgy éreztem nélküle még a levegő is nehezebben áramlik a tüdőmbe túl makacs voltam ahhoz, hogy elé álljak és bocsánatot kérjek. Semmi ilyet nem tettem.

Egyszerűen becsengetés előtt egy perccel leültem a helyemre és egyszerűen nem voltam hajlandó tudomást venni róla, noha szinte tapintani lehetett volna köztünk a feszültséget, amit mindenki észre vett. Csak Viv mert hozzám szólni és akkor is kényesen vigyázott, hogy teljesen átlagos témákról beszélgessen, mint például Dom hazajövetele, Liz vagy az ünnepek. Nem nagyon szerettem az ünnepeket, általában csak a veszekedés volt és jobban szerettem lesétálni a tengerpartra. Olyankor nyugodt volt a környék, mindenki a fűtött házakba vonult én pedig egyedül lehettem a tenger morajlásával és a gondolataimmal. Idén is ezt terveztem.

Barátnőm alig várta a szünetet, már tegnap mindent becsomagolt, ugyanis az ünnepekre megállíthatatlanul készült a keresztanyjához New Yorkba, elmesélte, hogy minden szünetet ott tölt, amikor csak tud menni, hihetetlenül imádja a várost, s abban is biztos, hogy amint képes lesz megállni egy lábon kiköltözik a Nagy Almába.

- Majd csinálj néhány képet – kértem mosolyogva, megjátszott lelkesedéssel, érdekelt mit mesélt és örültem is a boldogságának, de ha nem kényszerítem ki magamból nem tudtam volna megütni azt a magas hangot, ami a lelkesedéshez és az örömhöz kell.

- Az nem adja vissza hitelesen a látványt, mikor a butikok karácsonyi díszekbe borulnak és esténként a Central Park gyönyörű, a villanyoszlopokon és fákon égők vannak, ráadásul mikor leesik a hó... – lelkendezett. – Mesés... – sóhajtotta. – Ráadásul Amy nénikém úgy ismeri a legjobb helyeket, mint a tenyerét, ez az évis nagyon jó lesz!

- Úgy legyen! – bólintottam mosolyogva, majd hálát adtam az égnek, hogy becsengettek és a tanár megjelent az ajtónál. Végre újra a gondolataimba merülhettem, ami által kicsit kizárhattam világomból Jaredet, újra a betűk formájára koncentráltam, pont úgy mielőtt újra találkoztam volna vele az átváltozása után.

Az idő telt, a mellkasom feszített és a feszültség csak nőtt. Annyi kimondatlan dolog maradt köztünk, ami bármelyik pillanatban kitörhetett volna, hogy minden eltelt perc kockázatos volt. De szerencsére az órák napokká nőtték ki magát, s mielőtt észbe kaphattam volna az utolsó napon ücsörögtem és hallgattam a behozott karácsonyi dalokat, melyek betöltötték az apró termet. Teljesen karácsonyi hangulatba csapott át az osztály, csak én nem tudtam élvezni a szabad foglalkozásokat.

- Na, jól van osztály! – csapta össze a tenyerét osztályfőnökünk. – Sorakozzatok fel az ünnepségre – mosolyogta, s adott pár percet, míg mindenki talált magának egy párt és beállt a másik mögé. Minden évben volt ilyen karácsonyi műsor, egy kis beszéd és zene. Csak a szokásos.

- Hol is leszünk? – kérdezte Viv hangosan, hogy a tanár is hallhassa.

- Tornaterem – felelte tömören, majd kinyitva az ajtót el is indult az osztály élén.

- De imádok nyomorogni... – fintorgott Viv szorosan belém karolva, hogy ne vesszünk el egymástól.

- Tudod, az ünnepek össze hozzák az embereket – gúnyolódtam, mire csak felnevetett, s maga után húzott a tömegbe.

A tornaterem nem volt valami hatalmas épület, épp hogy elfért benne az egész iskola, de még így is megkaptuk a jó kívánságokat, ha valakinek neki mentünk, s azt viszont kívántuk... Idióta barmok!

Nagy nehezen megtaláltuk szokott helyünket a másik három évfolyam mellett, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy áttudjunk slisszolni Ashékhez, hogy minél messzebb legyek Jaredtől, de ez csak nem akart sikerülni, ugyanis valami barom nem törődve a körülötte lévőkkel hátulról meglökte az egész osztályt, aztán csak azt éreztem, hogy valaki szinte teljesen nekem simul. Izmai megfeszültek, ahogy megtartotta magát, hogy ne lökjön tovább senkit, majd még az is feltűnt, hogy a lélegzete is elakadt, mikor rá jött kinek ment neki.

- Bocs, meglöktek... – motyogta lenézve rám, tekintete üres volt és bánatos, ami elkezdte marni a mellkasom, de válaszul csak megráztam a fejem és minél gyorsabban Viv mellé evickéltem, aki látta az egész jelenetet.

- Nem értem miért kerülgetitek egymást... – mormolta elégedetlenül. – Látszik rajtatok, hogy oda vagytok egymásért!

- Tévedés – válaszoltam tömören, a szavak nem csak nekem fájhattak, ugyanis tekintetét pár pillanatra élesebbe, égetőbben éreztem a hátamon, de nem mertem hátra nézni. Inkább a tanárokra és a bugyuta versekre koncentráltam, majd egy óra ácsorgás után hagytam, hogy Viv kimentsen a tömegből, hogy mielőbb eltűnhessünk a suliból.

- Ez évről évre rosszabb lesz – fintorgott, miután már az udvaron sétáltunk kifelé, a part felé, hogy kicsit beszélgessünk, hiszen a szünetben már úgy sem nagyon lesz alkalmunk találkozni.

- Nagyszerű megfigyelő vagy – gúnyolódtam, mire csak oldalba bökött és intett egyet Ashéknek, hogy siessenek már.

- Na sziasztok! – ölelt meg mindkettőnket Ash, majd Charlie is. – Ugye milyen élvezetesek ezek a dalok? Tiszta oviban érzem magam – gúnyolódott Ash, mire csak felnevettünk és gyorsabban iparkodtunk a part felé, ahol most csak a hideg szél fogadott. Már nem volt mellettem Jared, hogy megvédjen a szél elől...

- Föld hívja Kimet, Kimberly élsz? Vigyázz, mert egy meteor tart feléd! – pánikolt be Charlie, majd megnyugodva kifújta a levegőt, mikor rá kaptam a tekintetem. – Fuh, megmenekültél, Batman Charlie elhárította a holdat!

- Te beteg vagy – ráztam a fejem hitetlenkedve, ajkaimon halvány mosollyal. – Na megyek, Domnak megígértem, hogy négyre otthon vagyok – sóhajtottam. – Sziasztok! Csajok, vigyázzatok Batman Charliera – mosolyogtam, majd miután mindegyik megöleltem elindultam haza fele, ahol Dom és anyu várt rám Liz társaságában. Apu még dolgozott.

- Hol voltál? – kérdezte anyu számon kérőn, távolságtartóan.

- A parton Vivékkel – feleltem tömören, mióta rá rivalltam Jareddel való veszekedésem után a kapcsolatunk nem nagyon javult, sőt, de nem nagyon érdekelt. Most már legalább megválogatta miket és mikor vág a fejemhez.

- Öhm, Kim, nincs kedven holnap eljönni velem Seattlebe? Kellene vennem még pár dolgot... – kérdezett rá percek múltán Liz, nagyon sokat vacillálhatott, hogy tényleg meg-e kérdezzen engem.

- Persze – mosolyodtam el végül, nem akartam az én szerencsétlen, élettelen kedvem másra is átragasztani. Nem akartam különösebben senkit sem megbántani.

- Az remek – mosolyodott el megkönnyebbülten, amit viszonoztam, majd újra szobám magányába menekültem. Egyedül akartam lenni. Végre.

Az idő lassan telt, s én semmit nem tettem ennek megváltoztatása érdekében, csak feküdtem az ágyban és időnként a telefonom kijelzőjét bűvöltem. Nem tudom pontosan mit is vártam. Hogy felhív? Úgysem vettem volna fel.

- Kim, élsz? – jött be Dom, mire akaratlanul is méregbe jöttem.

- Miért kérdezi mindenki, hogy élek?! Persze, hogy élek! – morogtam további szavaim inkább a párnába fojtottam.

- Jól van na, ne harapd le a fejem! – kérte, nem vette magára mérgelődésem, amiért hálás voltam.

- Bocs – motyogtam végül. – Miért jöttél? – kérdeztem, mikor csak befeküdt mellém az ágyba és a plafont kezdte vizslatni.

- Csak úgy – vont vállat. – Mi újság? – kérdezte. – Kezdem úgy érezni, hogy fel kellene hívjalak, ahhoz, hogy beszélj velem.

- Én beszélek, de nincs miről – fordultam felé, magamhoz ölelve a párnámat.

- Nem úgy tűnik... – ellenkezett. – Még mindig nem mondtad el, min vesztetek össze ennyire.

- Mert...fölösleges... nem fontos az egész! – morogtam.

- Akkor ezt miért nem látom rajtad? – kérdezte számon kérőn, mire csak megvontam a vállam. – Anyu mondott valamit? Sikerült szét szednie benneteket? – találgatott tovább.

- Nem! Dom, kérlek, állj le! Felejtsük el az egészet, nem akarok róla beszélni, nem akarok rá gondolni! – motyogtam, féltem, hogy újra sírni fogok. Nem akartam.

- Rendben, rendben – motyogta engedékenyen mellkasára húzva. Újra beszívtam imádott kölnijét, s mindketten elaludhattunk, ugyanis mikor észhez tértem az óra délelőtt kilencet mutatott.

16. Bevésődés

Hellóka!

Jó étvágyat a 16. fejezethez kedveskéim! :)
A bál, amit ugyebár a suli rendezett hát... unalmas volt, hamar elmentem, de legalább tudom, hogy jövőre nem megyek. xD

Mindegy is, olvassatok és komizzatok, meg persze előre bocsánatot kérek mindenkitől, de ilyen is kell. :$ :)

Xoxo.Bri.

16. Bevésődés

A legnagyobb összeillés is széteshet

egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt.

[Ajánlott zene]

A lábam lassan süppedt be a kavicsos homokba, miközben a hatalmas sziklafalhoz sétáltam, elképzelésem sem volt miképp jutok át azon a rohadt falon. Ezt nem gondoltuk át teljesen...

Mielőtt még eszembe juthatott volna olyasféle őrült ötlet, hogy neki futásból felugrok a hátrálásnál neki ütköztem valakinek, mire ijedten lapultam vissza a sziklafalhoz. Jareddel szemben.

- Jézusom, Jared! – rivalltam a fiúra, aki fölényesen vigyorogva bámult le rám. – Halálra rémisztesz!

- Hogyan engeszteljelek ki? – kérdezte még mindig vigyorogva, teljesen a falhoz préselve.

- Hm... – mormoltam elgondolkodva, de mielőtt válaszolhattam volna ajkai már az enyémet ostromolta. Csókunk a másodpercek múlásával egyre inkább elmélyült, karom szorosan fonódott a nyaka köré, míg az ő kezei az oldalam szántották fel és le, miközben teljesen nekem feszült egész testével. Teljesen átjárt a forróság.

- Szent a béke? – kérdezte huncut mosollyal az ajkain, homlokát az enyémnek támasztva.

- Azt hiszem – motyogtam kábán, forgott még körülöttem a világ, csak az ő, barna szemei maradtak egy helyben és néztek vissza rám olyan hihetetlenül szerelmesen, amitől megremegett a térdem. – De amúgy beszélni akartál velem, nem? – kérdeztem kicsit észhez térve, mire arca pár árnyalatnyival elkomorodott, s összekulcsolt ujjakkal kezdtünk el sétálni a parton. Meg sem éreztem mellette a hideg szelet, ami máskor csípte, teljesen kipirosította az arcom.

- Igen, szóval... ugyebár mondtam, hogy van még egy dolog ezzel a farkasos léttel, amit még nem mondtam el, mert időt akartam... – kezdett bele, mire bólintottam. – Meséltem az olyan extra képességekről, mint az egymás gondolataiban turkálás, és szóval van még egy valami... Úgy hívják bevésődés – Látszólag minden szavával meg kellett küzdenie, hogy érthetően magyarázza a dolgokat.

- És ez mit rejt? – kérdeztem, kezdett idegesíteni, hogy nem néz rám, hogy folyton a lába elé néz vagy a tengerre. Mi lehet az a bevésődés, amit nem mer nekem elmondani?

- Ez nálunk farkasoknál úgymond a párválasztás – Apró grimaszt vágott, mikor rá jött milyen hülye szóval próbálta magyarázni az egészet. – Ez amolyan szerelem első látásra, csak sokkalta erősebb, mikor a farkas meglátja a lenyomatát az örökre a szívébe vésődik, ez segít neki megtalálni azt a lányt, akivel letudja, leakarja majd élni az egész életét... Onnantól kezdve nincs senki más, nincs az a hatalom, ami elválaszthatná a bevésődésétől.

- És te belém vésődtél? – kérdeztem halkan, hiszen minden jel arra utal, hogy én vagyok a lenyomata, hogy azért van velem, mert belé vésődtem.

- Igen – bólintott, hosszú percek után végre rám nézett, de megrémíthette, amit látott, mert arcán aggodalom és szomorúság futott át. A szemem marták a könnyek, teljesen megszégyenülten éreztem magam, noha ezt jó hírként is felfoghattam volna, hiszen akkor nem választhatja őt el tőlem senki...

- Kim...? – kezdte volna, de félbe szakítottam. Most én kerültem a tekintetét.

- Ez mindent megmagyaráz, máskülönben miért vettél volna észre... – leheltem. – Gondolhattam volna, hogy van valami más is emögött – szipogtam. Nem akartam elsírni magam.

- Nem, Kim, rosszul fogod fel – ellenkezett azonnal Jared, újra a kezem után kapott, ami időközben kihullt forró érintése alól, de én elhátráltam tőle. Nem akartam tovább itt időzni.

- Én teljesen jól fogom fel! – vágtam közbe újra. – Jared, én nem akarom, hogy kényszerből legyél velem!

- Ez nem kényszer! – ellenkezett újra, testén olykor remegések futottak át, nagyon felháborította a dolog, hogy én ezt az egészet, ami köztünk történt kényszernek neveztem. De az volt!

- Dehogynem! Hiszen, ha nem változol át akkor még mindig láthatatlan lennék számodra és ezt te is tudod! Azért vagy velem, mert velem kell lenned a bevésődés miatt, mint valami idióta kötelesség! – Ez volt az első veszekedésünk, nem volt kellemes érzés.

- És kit érdekel, hogy mi lenne, ha...?! – horkantott dühösen.

- Engem! – vágtam rá – Mert én így nem kérek ebből az egészből, vésődj ki belőlem és találj olyat, akit tényleg szeretsz!

- De ez nem így megy! – csattant fel újra, hangja olykor már morgásba fordult át, ami megrémisztett, de tartottam magam. – Ezt nem én választom!

- Akkor elnézésedet kérem, hogy a szemed elé kerültem – sziszegtem gúnyosan, inkább rengeteg öniróniával mintsem az ő megbántásával.

- Kim! – szólt rám, de nem hatott.

- Felejtsük el ezt az egész! – kértem, immár sokkal nyugodtabban, a búcsúzás hangulatával. – Biztosan ki lehet valahogy vésődni a másikból...

- Kim....! – szólt újra, hangjában türelmetlenség és kétségbeesés vegyült. Egyre jobban remegett.

- Jared! – hallottuk meg egyszerre Sam parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangját az erdő széléről, arca komor volt, s aggódva jártatta tekintetét köztem és haverja között. – Kim menj most el, Jared te pedig gyere!

- Kim... – kezdte már kitudja hányadszorra Jared, de semmi nem jutott eszébe, elvégre mit lehet ilyenkor mondani?

- Viszlát Jared – mondtam végül én, s vissza sem nézve indultam haza. Pár perc múlva hallottam még egy eszeveszett farkasvonyítást, amitől nem bírtam tovább. A könnyeim fájdalmasan simítottak végig elnyúzott arcomon, a mellkasom szúrt és égetett. Nem akartam haza menni mégis muszáj volt, azt sem akartam, hogy így lássanak az emberek.. Csak beakartam menekülni a szobám négy fala közé és soha többé ki nem mozdulni onnan.

Persze miért lett volna ez olyan egyszerű? Alig léptem be a lakásba egyből anyámba ütköztem, aki látva sírástól átázott arcom gyorsan levágta, hogy mi történhetett. Ismét nem tudtam eldönteni, hogy együtt érez velem vagy inkább örül.

- Mi történt veled kincsem? – kérdezte aggodalmasan, hangja éles volt a megjátszott érzelmektől, mikor a konyhába vezetett, hogy ki faggathasson.

- Semmi – motyogtam, anyu volt az utolsó, akinek bármit is elmondtam volna, de muszáj volt leráznom valahogy. – Csak össze vesztünk, ennyi!

- De mégis min? Hát tegnap még olyan szerelmesek voltatok... bár nem mondom, hogy nem vártam, elvégre az gimis szerelem könnyen múlik...

- Fejezd már be! – ordítottam rá. – Nem vagyok kíváncsi a szövegelésedre, mintha tényleg érdekelne, hogy mit érzek! Ne etess már! – Arca megnyúlt a döbbenettől, s kihasználva, hogy nem tud vissza szólni fellöktem magam mögött a széket nagy lendületembe és berohantam a szobába mielőtt Dom elkaphatott volna. Az ajtó csattant a zár pedig halkan kattant, miközben teljesen átadva magam a sírásnak csúsztam le a földre.

- Kim? – hallottam Dom aggódó hangját. – Kim! Nyisd ki!

- Hagyj! – suttogtam, nem bírtam hangosabban beszélni.

- Kimberly! Nyisd ki azt a rohadt ajtót! – szólt rám újra Dom, most már dühösebben. Sosem volt jó jel, ha az emberek a teljes nevemen szólítottak.

- Ne most! – kértem hangosabban, nem akartam hogy tovább dübörögjön az ajtón. Belefájdult a fejem.

- Rendben, vissza jövök egy negyed óra múlva, oké? – próbált nyugodtabban kompromisszumot kötni.

- Rendben – motyogtam újra hangosabban, mikor rá jöttem, hogy a bólintásom nem láthatta.

A fejem neki nyomtam a hideg falnak, kicsit lehűtötte felhevült bőröm, de a könnyeim továbbra is megállíthatatlanul égették az arcom lassú, elkínzott útjukon. A mellkasom ketté hasadni készül, úgy éreztem ketté szakadok, s erre sehogy sem találtam gyógymódot. Folyton csak azon járt az eszem, hogy ez nem lehet igaz, hogy csak álmodok, de tévedtem. Az álmok biztos nem fájhatnak ennyire.

Nem is szeret, a bevésődés kényszer és csak szerencsém van, hogy épp jókor voltam jó helyen. Ez az egész egy nagy hülyeség! Miért kellett ezt csinálni velem?! Miért nem mondta el az elejétől fogva?! Idióta! Ahogyan én is az vagyok! Nem is értem miért kellett elhinnem, bíznom benne, hogy nekünk lehet közös jövőnk, hogy valóban van egy olyan fiúnál esélyem, mint Jared.

- Na, Kim? Lenyugodtál? – hallottam Dom halk hangját az ajtó másik oldaláról pontosan negyed óra múlva, még mindig a földön voltam, de könnyeim látszólag teljesen elapadtak, bár a szemem még égett.

Válasz helyett csak arrébb csúsztam és elforgatva a kulcsot hagytam, hogy Dominic benyisson és maga után újra becsukja az ajtót.

- Jézusom, mi történt veled? – kérdezte hitetlenkedve, leülve mellém, a mellkasára vonva. – Elmondod? – folytatta mg mindig halkan.

- Csak össze vesztünk – hazudtam, de nem mondhattam el neki az igazat.

- Ennyire?! – hitetlenkedett. – Min tudtatok így össze veszni? Vagy bántott? – kérdezte, mire hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Nem dehogyis! Egyszerűen csak... össze balhéztunk és kész, azt hiszem...azt hiszem vége – motyogtam és néhány könny újra kiszökött a szememből, miközben még inkább Dominichoz bújtam, aki védelmezően ölelt magához és próbált megnyugtatni. Kellett egy kis idő, míg sikerült lenyugodnom, de utána sajnos túl nyugodt lettem. Az ég világon nem volt kedvem semmihez...

15. Csak szexre kellesz neki

Hellóka!

Az friss időponttal ellentétben előbb hozom a 15. fejezetet, mert elég rövidke és gondoltam megleplek vele benneteket. :)

Holnap suli bál, szurkoljatok, hogy el ne essek a magassarkúba! :$ :D

Xoxo.Bri.

15. Csak szexre kellesz neki

Mindegy, mi áll előttünk.

Működni fog.

Mert túlságosan szeretlek ahhoz,

hogy valaha is elengedjelek.

[Ajánlott zene]

Az est eléggé nehezen, de lezajlott. Az utolsó fél órában azt hittem teljesen megőrülök, főleg mert anyám egyre inkább belejött az utálatos szerepébe, s alig vártam, hogy ez elől Jared végre megmenekülhessen. Ahogyan észre vettem eléggé rezzenéstelenül, jól vette anyámék kérdéseit, de tudtam, éreztem, hogy egyes dolgok nagyon megbántották őt, amikről feltétlenül beszélni akartam vele mielőbb. Ő is így lehetett vele, mert miután elbúcsúzott a családomtól az ajtónál még szorosan megölelt, s pimasz mosollyal csak annyit mondott;

- Nyisd ki a szobád ablakát – kérte, mire értetlenül bámultam fel rá, de nem tudtam megkérdezni, hogy miért, mert minden szavamat elfojtotta egy csókban.

Pár pillanatig figyeltem, ahogy elindul a motorja felé, majd becsukva az ajtót felrohantam az emeletre, hogy kinyissam az ablakot, amit anyám persze egyből félre értett és leparancsolt a konyhába segíteni a mosogatásban, miközben Lizzel, Dommal és még apával is össze futottam, mikor ők elvonultak a szobájukba. Ez csak egyvalamit jelenthet; beszélgetni akar velem. Tudtam, hogy Jaredről lesz szó, ez nyilvánvaló volt, de konkrétan még sejtésem sem volt, hogy pontosan miről, elvégre annyi minden piszkálhatta anyám csőrét kedvesemmel kapcsolatban.

- Miben segítsek? – kérdeztem mellé állva, s választ sem várva törölgettem el a tányérokat és egyebeket, majd raktam őket a helyükre, miközben anyu beszélni kezdett.

- Nagyon...kedves fiú ez a Jared – mormolta anyu, de nem volt túl meggyőző, csak próbált elég körítés adni az igazi mondandójához; – Talán túl jó is hozzád – mondta, miközben folyton a kezére és tányérra zúduló vizet figyelte. Nem mert rám nézni.

- Hogy érted? – értetlenkedtem, volt egy tippem mire akart kilyukadni, de azt még én magam sem akartam elhinni. Nem akartam elhinni, hogy anyám képes lenne ilyenre gondolni...

- Lefeküdtetek már? – kérdezett rá nyíltan.

- Nem – feleltem az igazsághoz híven, kezdtem egyre biztosabban venni, hogy pont afelé a téma felé közeledünk, amitől én féltem.

- És nem félsz attól, hogy... csak arra vár? Mármint kicsim, te szép vagyok, csinos lány vagy de nem hiszem, hogy egy ilyen fiúhoz illő – mondta, de nem tudtam eldönteni; örül neki vagy bosszankodik emiatt.

- Tévedsz! – sziszegtem dühösen, egyre inkább elpattant bennem egy húr, ami már egész nap feszült anyám viselkedése alatt...

- Én csak reálisan látom a dolgokat, Kim, hiszen te még olyan naiv vagy... – végig akart simítani az arcomon, de én elrántottam a fejem, s elfojtott könnyekkel rohantam fel a szobámba, hogy azt magamra zárva végre elzárhassam magamtól a családom.

Az ajtó hangosan becsapódott, s zár kattant, majd a szívem is leállt pár percre, mikor Jaredet vettem észre az ágy szélén ücsörögni.

- Hogyan? Mióta...? – kérdeztem, s igyekeztem eltüntetni az időközben már kiszökött könnyeket.

- Mindent hallottam – motyogta összeszorított állkapoccsal, izmai olykor megremegtek, ahogyan igyekezett vissza fojtani kikívánkozó dühét, melyek anyám szavai hallatán törtek ki belőle. – Mégis... mégis hogy mondhat ilyet?! – morogta.

- Nyugodj meg, hiszen azért lássuk be; az anyáknak, főleg az enyémnek az a dolga, hogy rossz oldalról közelítsék a dolgokat... én sem értem miért vagy velem, nemhogy anyám – szorosan összehunytam a szemem, mikor rá jöttem, hogy rossz fele kanyarodtam a témában. – Mármint... – próbáltam volna kimagyarázni, de félbevágott, s mikor újra kinyitottam a szemem ott állt előttem és haragosan nézett le rám.

- Te is ezt gondolod?! Mit kellene tennem, hogy ezt a hülyeséget elfelejts? Hm? Mit Kim?

- Semmi, nem úgy értettem... – próbáltam hárítani, nem akartam nála tovább feszíteni a húrt. – Csak rosszul jött ki, de ne foglalkozzunk ezzel jó? – kértem, bár tudtam, hogy úgysem hagyja annyiban a témát.

- Kim, nekem nem csak szexre kellesz – mondta ki nyíltan. – És mielőtt kitalálod azzal a csavaros kis eszeddel, hogy úgy, mint nőt nem kívánlak előre szólok, de, nagyon is, de nem jár azon az eszem, hogy mikor fekszünk már le... Én tényleg, halálosan szerelmes vagyok beléd! – Minden vér az arcomba szökött, mikor nyíltan kimondta a dolgokat, de a könnyeim még mindig folytak. Bár inkább a meghatódottságtól, de ő ezt félre érthette. – Jaj, ne sírj már... – ölelt magához és én nem ellenkeztem, szorosan bújtam a nyakához és szívtam be finom illatát. – Nem is tudom, hogy neked vagy anyád fejébe kellene beleverni, hogy mennyire szeretlek...

- Ne verekedj.. – motyogtam halványan elmosolyodva, mire éreztem, ahogy izmai jól érezhetően megnyugszanak, majd az ágy felé terelve leült, hátát a falnak vetve, s ölébe húzva.

- Viszont... lenne itt még egy dolog... – motyogta, tekintete mindenhol volt, csak rám nem mert nézni. Nagyon kellemetlenül érezhette magát, ami idegesített. Egyre dühösebb lettem anyámra, hogy milyen idióta bogarakat ültetett el mindkettőnk fülében.

- Mi az? – kérdeztem, mikor percek múltán sem válaszolt.

- Hát...anyád kicsit elgondolkodtatott, mármint a jövőnkről... és szóval én ezt tényleg komolyan gondolom, csak azt nem tudom, hogy te, hogy állsz ezzel – motyogta.

- Én is komolyan gondolom, csak mivel tudom, hogy a fiúk ilyen korban irtóznak a kötöttségektől nem szokásom felhozni a témát, főleg nem egy hónap után... És igazság szerint nem tudom mit hoz számunkra a jövő, de mióta együtt vagyunk úgy érzem, hogy... hát szóval veled egész nyugodtan megöregednék – teljesen elvörösödtem oly annyira, hogy inkább Jared mellkasába fúrtam az arcom, csak ne lássa mennyire zavarba hoz a dolog.

- Még úgyis, hogy esetleg anyád szerint elfogadhatatlan mód dolgoznod kell vagy éppen Lapushban maradunk? – hangja alig volt több suttogásnál annyira zavarban érezte magát és ez nagyon zavart. – Hogy esetleg nem lesz meg mindenünk?

- Jaj Jared, ebben a fél órában egy csomószor elmondtad, hogy mennyire szeretsz, nekem ez már a minden... – rajtam volna a kételyek szétoszlatásának sora.

- És ha nem? – kérdezte.

- De igen! – biztosítottam. – Semmivel sem vagy, illetve vagyunk kevesebbek, mert itt akarunk élni a rezervátumban vagy mert nem akarunk sorsdöntő, világmegváló munkahelyeket... Ez mind anyám hibája és ezeket mind felejtsd el! – kicsit feljebb tornáztam magam, hogy arcunk egy vonalban legyen és megcsókolhassam őt. Pár pillanatig bizonytalanul csókolt vissza, majd mikor valóban meggyőződött magabiztosságomról elmélyítette a csókot és végre teljesen kizárhattuk a külvilágot pár percre. – Különben is, szívesebben mondom, hogy az uram egy autószerelő mintsem valami spéci orvos, akit jó ha két hetente látok az elfoglalt munkája miatt és a kertészhez kényszerülök némi szeretetért... – viccelődtem.

- Szóval kertész? – hitetlenkedett, mire megráztam a fejem.

- Autószerelő – mosolyodtam el és újra ajkaira hajoltam.

Mire észbe kaptam teljesen besötétedett, fene sem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig csókolózhattunk, de én legszívesebben nem is hagytam volna abba. Másra sem vágytam csak az ajkaira.

- Mennem kell járőrözni... – sóhajtotta. – De holnap délután rá érsz? – kérdezte.

- Persze – mosolyodtam el. – Találkozunk?

- Hát hogyne! - villantotta rám édes mosolyát. – Ott az öbölnél?

- Tökéletes – bólintottam, s egy búcsú csók után hagytam, hogy kimászva mögülem eltűnjön az éjszakában.

Kellett pár perc míg felfogtam, hogy ez az egész nap lezajlott és túléltünk mindent, főleg úgy, hogy anyám hülyeségei után még együtt vagyunk és előre láthatólag még nagyon sokáig együtt is maradunk.

A hideg egyre inkább befurakodott a szobába, most, hogy nem volt velem a farkasfiúm. Kénytelen voltam becsukni az ablakot, de mikor megjelentem az ablakban az erdőből hangos farkasvonyítás tört föl, amitől akaratlanul is felnevettem.

- Én is szeretlek – mondtam halkan, tudva, hogy rajtam kívül úgysem hallja senki, főleg nem az, akinek kellene, de azt is tudtam, hogy még lesz időm ezt hajtogatni neki. Remélhetőleg hosszú éveken át.

14. Család, ő a barátom...

14. Család, ő a barátom...

Tudod, miért a nagy testvérek

születnek elsőként?

Hogy megvédjék a kistestvéreiket

 akik utánuk következnek.

Úgy tűnt az idő hihetetlenül gyorsan telik mióta Jared ténylegesen az életembe lépett, mire észbe kaptam már csütörtök volt, aztán péntek este, és ismét gyomorgörccsel a gyomromban aludhattam el annak reményében, hogy a holnapi nap nem lesz katasztrofális. Szívből kívántam, hogy anyámék vegyenek vissza magukból és próbálják meg megkedvelni Jaredet, legalább miattam, s abban is reménykedtem, hogy Jaredet nem fogja megrémiszteni szüleim bármilyen megjegyzése, igyekeztem pénteken a lehető leginkább felkészíteni mindenre, de továbbra is szórakozottan állt a kihívás elébe. Látszólag nem tudta megrémiszteni semmi, ha rólam volt szó.

Reggel első dolgom volt, hogy lezuhanyozzak, majd magamra kaptam egy egyszerű farmert és fekete pulcsit, ami feldobtam egy dögcédulás nyaklánccal és pár karkötővel. Semmivel sem néztem ki különben, mint máskor, mégis rég voltam ennyire izgatott. Alig vártam, hogy megérkezzen Dom és végül Jared is.

Az óra tizenegy ötöt mutatott, s én hol a szobában pakolgattam, hol anyunak segítettem be a konyhában, míg apu halál nyugodtan ült a nappaliban és tévézett.

- Megjöttek! – sikítottam fel, mikor meghallottam a taxi parkolásának hangját a köveken, majd hatalmas lendülettel már az ajtónál is voltam, hogy kiszáguldva az éppen kiszálló bátyám nyakába vethessem magam.

- Kim! De jó, hogy újra itt vagyok! – ölelt meg szorosan, arcát a nyakamba fúrva. Hihetetlen mennyire hiányzott pár hónap elteltével, s kételkedtem benne, hogy nem-e fogom elsírni magam a viszontlátás örömétől, de tudtam tartani magam.

- Fiam! – hallottuk meg szüleink hangját egyszerre, mikor ők is kiértek a házból, s a taxis időközben eltűnt itt hagyva a csomagokat.

- Anyu, apu – ölelte meg őket is, bár cseppet sem olyan nagy lendülettel, mint engem és ez egy kicsi elégedettséget csikart ki belőlem. Gyerekes, tudom. – Család, szeretném bemutatni nektek Lizt, Liz ők itt a családom, Kim, Monica és Jim – kezdődött a bemutatkozás, mikor Dom magabiztosan maga mellé húzta a kissé esetlen lányt. Hófehér bőre volt, elénk kék szemei és göndör, szőke haja melyek tökéletes csigákban hullottak szép vonású arca köré. Ajkai apró, zavart mosolyra húzódtak, látszólag nagyon nem tudta mit is kellene tennie.

- Szia! – köszöntem neki is lelkesen. – Örülök, hogy végre találkozhatunk, Dom rengeteget mesélt rólad, már kíváncsi voltam rád – öleltem meg köszönésképpen, ami meglepte, de viszonozta gesztusom.

- Én is kíváncsi voltam már rád, Dominic nekem is sokat mesélt a húgáról.

- Meg is sértődnék, ha nem tenné – vetettem szúrós pillantást a bátyámra, mire Liz halkan felnevetett és figyelte, ahogy a fiú inkább felviszi a csomagokat és elvonja szüleink kritikus tekintetét a vendégről.

- Dom felkészített? – kérdeztem halkan.

- A szüleitekre? – bólintottam. – Igen, de tényleg ennyire vészes?

- Ne tudd meg – húztam el a szám. – De ne aggódj, megvédünk, ráadásul az én barátomat is ma mutatom be – sóhajtottam.

- Sok szerencsét – mosolygott együtt érzően. – Az én szüleim sem sokkal jobbak oda haza, ezért ha tehetem inkább nem is megyek haza – húzta el a száját.

- Akkor ebben sorstársak vagyunk?! – vigyorogtam cinkosan. – Na gyere, gondolom nem olyan nagy meglepetés a hideg idő, de azért meg ne fázz! – húztam be a házba, ahol Dom már lenn volt a konyhában és szüleinkkel beszélgetett.

Mikor tekintetünk találkozott hálásan rám mosolygott, amit viszonoztam. Tudtam, hogy ez számára is nehéz lehet, hiszen ahogyan láttam ezt a lányt tényleg nagyon szereti, nem akarja kockáztatni a kapcsolatukat a szüleink miatt, s tudtam, hogy hatalmas lelkesedésem a lány iránt megfog térülni és ő is úgy fog hozzá állni az én barátomhoz, hogy egyensúlyozza anyámék várható viselkedését.

- És Jared mikor jön? – kérdezte anyu.

- Amit végül megbeszéltünk, fél egyre – feleltem, s nem törődtem anyám kissé lenéző, ellenkező pillantásaival. Kizártam ezt, ugyanis Dom biztatóan rám mosolygott.

- Aztán kíváncsi vagyok milyen ez a te Jaredet – vigyorogta, mire csak kiöltöttem rá a nyelvem és halványan elpirultam; igen, azén Jaredem.

- Segítsek valamit? – kérdezte félénken Liz, mikor anyu újra inkább a készülő ételek felé fordult.

- Azt megköszönném, a gyerekekre úgysem lehet számítani ez ügyben... – sóhajtotta, mintha olyan nehéz lenne főznie, főleg mert egész délelőtt segítettem neki! Dom láthatta az arcomon a felháborodottságot, mert csak letaszigált az asztal egyik székére és beszélgetni kezdtünk, néha félfüllel hallgattuk, hogy anyuék mit beszélgetnek a kredencnél, s látszólag egyre inkább egy hullámhosszra kerültek. Legalább Liz nagyon igyekezett, hogy ne kerüljön Monicával konfliktusba.

Nehogy bárki is félre értse, de ahogy az idő telt én egyre csalódottabb lettem, anyu ahogyan láttam megkedvelte Lizt és ez teljesen lelombozott, eddig abban reménykedtem, hogy Liz jelenléte kicsit ellensúlyozza majd Jaredét és Jared nem kerül annyira célkeresztbe anyámék kritikus szemeinek...

- Hallod, ne aggódj, nem lesz gond! – nyugtatott meg Dom, s rá két percre már hallottam is az ajtó kopogását. Úgy pattantam fel a székből, mint akit megcsíptek, s kitárva az ajtót megnyugodva ugrottam szerelmem karjaiba, akit eléggé meglepett ez a fajta köszöntés, de viszonozta ölelésem és apró puszit nyomott a homlokomra.

A változatosság kedvéért most az egyszer normális farmer volt rajta, fekete tornacipővel és fehér pólóval, amire csak rávett egy fekete melegítőfelsőt. Irtó jól nézett ki, bár nekem az én megszokott, kissé alul öltözött szerelmem jobban tetszett, mert az ő maga volt.

- Szia – mosolyogtam feszülten, ahogy észre vettem ő is feszültebb volt a szokottnál, de vigyorgott, ami némiképp megnyugtatott. – Gyere! – kulcsoltam össze ujjainkat és húztam beljebb a konyhába, ahol a családom újra felsorakozott és kíváncsian várták az új jövevényt.

- Skacok ő Jared, Jared ők a családom Jim, Monica, Dom és a barátnője Liz – A gyomromban akkora görcs volt, hogyha Jared nem simogatja hüvelykujjával a kézfejem vagy szorítja meg kicsit jobban a kezem biztosan elájulok.

- Örülök haver, már látni akartam a húgom megmentőjét – tette meg a kezdő lépést bátyám egy afféle kézfogás és férfias ölelés kíséretében. – Még egyszer köszönöm, hogy figyeltél rá, mert ez amilyen bolond biztos a padban esett volna össze... – nézett rám megrovón.

- Igen, én is ettől félek – sóhajtotta Jared rám pillantva, majd illedelmes mosolyt felvéve a szüleimre pillantott. – És köszönöm a meghívást.

- Ugyan, megakartuk már ismerni Kim barátját is – villantott Monica mű mosolyt a fiú felé, bár ezeket a gúnyos, mű megnyilvánulásokat csak én és Dom látta. Mi tudtuk, ismertük már annyira anyut és aput, hogy tudjuk igazából mikor mit gondolnak.

- Akkor esetleg ehetnénk is, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én utálok repülni – próbálta meg oldani a hangulatot Dom.

- Rendben, Liz segítesz? – mosolyogtam a lányra, mire az csak bólintott és elindultunk a szekrények felé, míg a fiúk leültek az asztalnál.

- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Liz, miközben kezébe adtam a tányérokat, s én a fiókból előkotortam az evőeszközöket is.

- Lassan egy hónapja – feleltem.

- Jó sokáig húztad a bemutatkozást.

- Sajnos nem eléggé – húztam el a szám jelezvén, hogy inkább szeretném kimenteni szerelmem anyámék karmaiból.

Eleinte jónak indult a dolog, csendben ültem Jared mellett, Dommal szemben, míg mellette Liz volt és az asztal két végén a szüleink foglaltak helyett. Csendben ettünk, bár én nem nagyon tudtam enni a gyomromban feszülő csomótól, s látszólag Jarednek sem volt nagy étvágya anyám kritikus pillantásaitól.

A terveim egy ideig sikerülni látszott, inkább Lizt kérdezgették az iskoláról, a jövőjéről, amit orvosként képzelt el, a tökéletes jegyeiről érdeklődtek, s én egyre inkább szorongtam. Tudtam, hogy anyám most Liz minden szavát hozzám vagy Jaredhez méri, amiből egyáltalán nem fogunk jól kijönni.

- És te Jared, hogy tervezed a jövőd? – kérdezte anyu hirtelen, mire még az ütő is megállt bennem, de Jared arcán kedves mosollyal próbált minden kérdésre megfelelni. Engem konkrétan az ájulás kerülgetett.

- Igazság szerint még nem tudom, de még egy évem vissza van, lesz időm ezen gondolkodni.

- Mintha csak Kimet hallanám – mondta anyu. – Bár szívesebben venném, ha tovább tanulna... – Igen, ezt nyugodtan vehettem egy erőteljes utalásnak, amire inkább nem válaszoltam.

- Nem úgy ismerem Kimet, hogy elhagyná Lapusht, ide meg fölösleges a rengeteg iskola... – próbált megvédeni Dom, s egyben szerintem Jaredet is igyekezett megmenteni anyánk karmából.

- Én sem tervezem, hogy elhagyom a rezervátumot, mindenem itt van, ami valaha kelleni fog – mondta magabiztosan Jared. – Az autószereléshez jól értek és biztosan kapnék ebben a körben állást.

- Nem kevés megélhetés az már a mai világban? – Anyu gondolataiban: hogy fogsz így mindent megadni a lányomnak?!

- Igazság szerint nem, egy haverom is élhal az autókért, akivel megismerkedtem Angliában és teljesen jól megél belőle – szólt közbe Dom.

- És annak a barátodnak családja is van? – kérdezte vissza anyu, látszólag nagyon bökte a csőrét, hogy nem Jared válaszolgat.

- Nincs, de hát már rég nem abban a korban vagyunk, hogy egy nő ne dolgozzon, főleg ne Kim... El sem tudnám képzelni mi a fenét kezdene magával egész nap itthon! – Ez konkrétan úgy hangzott, mintha már az én és Jared jövőjét tervezgették volna, amitől én teljesen elvörösödtem, de kedvesem szemeibe furcsa, büszke fény csillant, miközben rám mosolygott. Mint akit cseppet sem riaszt el ez a gondolat, sőt inkább vonzza.

- Amúgy igen, biztos ott ütnék ki mindenkit, ha megakarnák mondani, hogy dolgozhatok-e vagy sem – értettem egyet.

- Látszik ki hordja a gatyát – sóhajtotta Jared lemondóan, mire Dom bólintott.

- Ne is mond... – nézett Lizre, mire mi felnevettünk és cinkosan összenéztem a lánnyal, miközben a pad alatt összekulcsoltam ujjaimat Jaredével. Muszáj volt, hogy valamiképp hozzá érjek, ha már ilyen közel van hozzám...

Díj. III.

Szabályok:
1.Tedd ki a képet a blogodra: *pipa*
2.Köszönd meg annak akitől kaptad: Köszönöm Silver Ladynek és TheGirlnek. <3 :)
3.Írj le 6 dolgot magadról:
- Szeretek rajzolni
- Megbuktam kémiából
- Meg van a báli ruhám jövőhét péntekre
- Meg akarom nézni az Egy hét Marilynnel c. filmet
- Rég olvastam könyvet
- Sokat puskázok
4. Küldd tovább 5 blog írónak: -
5. Hagyj megjegyzést a blogjukon - 

Részlet a következő fejezetből:

Ez konkrétan úgy hangzott, mintha már az én és Jared jövőjét tervezgették volna, amitől én teljesen elvörösödtem, de kedvesem szemeibe furcsa, büszke fény csillant, miközben rám mosolygott. Mint akit cseppet sem riaszt el ez a gondolat, sőt inkább vonzza.

13. Első óra

Hellóka!

Köszönöm a visszajelzéseiteket, nagyon örülök, hogy ennyien a blog mellett vagytok, hihetetlen öröm olvasni a véleményeiteket! <3 :)

Jó olvasást!

Xoxo.Bri.

13. Első óra

Lehetsz akármilyen bolond,

én így szeretlek, ahogy vagy...  

Elég megterhelő dolog volt egy délutánba belesűríteni a teljes igazságot, miszerint kedvesem éjszakánként vagy akár nappal vámpírokra vadászik, teszem hozzá hatalmas farkasalakban, miközben hallgathatja Sam – az alfa – és Paul gondolatait, ugyanis farkasként hallják egymás gondolatait. Ráadásul már Embry gondolatait is hallgathatja, ugyanis a fiú akkor változott át, mikor mi Emilyéknél voltunk, ezért kellett mindhármójuknak elmenni.

Furcsa volt mindezt elhinni, de úgy gondoltam, hogy képes vagyok megbirkózni ezzel, főleg másnap volt könnyebbe ezekre vissza gondolni, ugyanis egy este alatt azért már sikerült lerakódni az információknak, s reggel vagy a nap többi részében semmi sem változott. Jared ugyanúgy Jared volt, vagy talán még kicsit felszabadultabb is volt, ami nekem csak jólesett. Örültem, hogy nem kell titkolnia előlem semmit.

- Szóval, szombaton mikorra rendelsz hozzátok? – kérdezte szórakozottan, miközben összekulcsolt ujjakkal indultunk meg az iskola felé, látszólag lazán vette ezt a bemutatkozósdit, bár tény; még nem ismerte a szüleim.

- Hát... azt hiszem egyre, de majd még utána kérdezek – mondtam. – Ha jól tudom Domék tizenegykor érnek haza – vigyorogtam lelkesen. Alig vártam, hogy végre megölelhessem a bátyámat, már hiányzott jellegzetes kölnijének illata.

- Van félni valóm a bátyádtól? – hitetlenkedve néztem fel rá, de aztán leesett, hogy nem fizikai értelemben kérdezi.

- Nem, nem hiszem, alig várja, hogy megismerjen – Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy Domnak rengeteget meséltem Jaredről, azt is beleértve, hogy immár a barátomnak mondhatom.

- Ez azért megnyugtató – vigyorogta. – És a szüleid?

- Drágám, tőlük még én is félek – húztam el a szám, mire akaratlanul is felnevetett, s közelebb vonva magához inkább hanyagoltuk a szombati témát.

- És akkor most Embry egy hétig nem jön? – kérdeztem.

- Úgy van – bólintott Jared. – Jelenleg is Sammel tölti az időt az erdőben – mondta halkan, hogy rajtunk kívül senki ne hallja szavait.

- De miért változtok át? – kérdeztem, erre még nem kaptam választ. – Van a közelben valaki? – utaltam bármilyen vámpírra.

- Épp ez az, hogy nemrégiben azok is elmentek, akik veszélyt jelentettek volna, de feltűnt egy vörös nőstény valami barátjával... Fogalmunk sincs mit akarnak – magyarázta.

- Voltak itt vámpírok? – kérdeztem.

- Forksban, de egyességünk volt velük, nem harapnak meg embert, nem jönnek át Lapushba akkor békén hagyjuk őket – magyarázta. – Cullenék vegetáriánusok, csak állati véren élnek és a lehető legjobban próbálnak beilleszkedni az emberek közé...

- Nem Edward Cullen volt Bella barátja? – kérdeztem hitetlenkedve, abszurd volt az egész, főleg mikor Jared bólintott. – És ezt Bella tudta?

- Igen – bólintott Jared, látszólag neki is furcsa volt ez a mérhetetlen elfogadás Bellát illetően Edward felé, de már nem különösebben érdekelte. Elvégre Cullenék elmentek, s újabban Bellát Jacobbal szokták látni, aki ki nem állhatja Saméket, pedig ha tudná...

Jake, mint Ephraim Black, az egykori alfa dédunokája nagy eséllyel pályázhat egy jó kis átalakulásra, ha ez így folytatódik. Ha valaki hát ő biztosan nem ússza meg ezt az egészet.

- Min töröd a buksid? – kérdezte szórakozottan Jared, mikor már a folyosókon baktattunk, szerencsére nem voltak sokan, ugyanis mindenki kinn volt az udvaron, élvezték a reggel utolsó perceit.

- Mindenen – válaszoltam tömören. – De valamire még nem kaptam választ... – tűnődtem el.

- Márpedig?

- Hogy miért jövök én a képbe? – kérdeztem. – Mármint választ kaptam a sok furcsaságra körülötted, de azt még mindig nem értem, hogy hirtelen miért vettél észre...

- Ez... megint egy másik történet, amivel kicsit várnunk kell – sóhajtotta gondterhelted, de most az egyszer nem kérdezősködtem tovább. Túl sok mindent mondott el ebben a két napban ahhoz, hogy tovább faggassam.

- Van egy olyan érzésem, hogy túl sok sztorid van – viccelődtem.

- Hát hogyne, és mindegyikben legalább százszor van megemlítve a neved – vigyorogta puszit nyomva menet közben az arcomra, mire csak halkan felnevettem, s megállva elé álltam és nyakába kapaszkodva végre megcsókoltam. Karjai azonnal a derekam köré fonódtak, hogy szorosabban tartson magához és viszonozta csókom. Még mindig nem tudtam betelni finom ajkaival.

- Elkésünk... – mormolta még mindig hihetetlen közel ajkaimhoz, ugyanis időközben elkezdtek szállingózni befele a gyerekek és mi kénytelenek voltunk a falhoz húzódni, hogy senkinek ne legyünk útban.

Úgy ölelt körbe izmos karjaival mintha örökkön örökké csak védelmezni akarna engem, s én teljesen biztonságban éreztem magam az ő karjaiban. Sosem akartam kiszakadni onnét.

- Milyen órával kezdünk? – kérdeztem még mindig nyakába kapaszkodva.

- Tesi.

- Mmmit szólnál ahhoz, ha inkább elmennénk valahova, csak úgy? – kérdeztem szórakozottan.

- És ezt miképp akarod kivitelezni? – kérdezte hitetlenkedve, nagyon meglepte a lógás gondolata az én számból.

- Azt majd én elintézem – vigyorogtam titokzatosan. – Na?

- Biztos vagy te ebben? – sóhajtotta bizonytalanul, mire csak bájosan elmosolyodva igyekeztem elő varázsolni legnagyobb, könyörgő szemeimet. – Gyerünk – sóhajtotta végül beleegyezően, mire mosolyom még inkább kiszélesedett, s egy gyors csók után már el is kezdtem rángatni ki az iskolából, ahonnan szerencsére észrevétlenül kijutottunk. A többi már gyerek játék lesz...

- És hova menjünk? – kérdezte szórakozottan, látszólag az ő kedve is jobb lett annak tudatában, hogy az első órát megúsztuk.

- Nem tudom – tűnődtem el. – Szívesen várom az ötleteket.

- Akkor gyerünk a partra – vigyorgott, s én nem ellenkeztem, hagytam, hogy magával húzzon le a partra, ahol egyre inkább a köves, sziklás részek felé igyekeztünk.

Értetlenül bámultam fel a felém tornyosuló sziklára, ami gátolta utunkat a tovább haladásban, legalábbis én így gondoltam mígnem Jared arcán pimasz vigyorral, könnyedén megemelt a csípőmnél fogva, s még megszeppenni sem volt időm; már fenn ültem a szikla tetején és figyeltem, ahogyan Jared utánam mászva könnyedén leugrik a másik oldalon, ahova követtem.

Az állam akaratlanul is a homokban landolt, mikor felismertem az igencsak apró öblöt ahova érkeztünk, itt tényleg homok volt és nem köves, füves part és a tenger is békésebb volt, lustán nyalogatta a talajt, miközben olykor erőteljesebben neki csapódott a minket körbe fogó szikláknak.

- Ez gyönyörű – hüledeztem teljesen ledöbbenve, elképesztően nyugodt és gyönyörű volt a környék, a sziklák oldalán néhol lefutott már pár növény vagy utat tört magának a homokból.. – Elképesztő! Hogyan találtál rá erre a helyre? – kérdeztem lelkesen, mikor újra rá pillantottam kedvesemre, aki egész végig engem tüntetett ki édesen csillogó szemeivel.

- Egyik nap kis nyugalomra vágytam aztán a nagy lendületemben itt kötöttem ki – vont vállat szórakozottan közelebb húzva magához. – Elképesztően gyönyörű vagy, mikor ennyire rácsodálkozol a dolgokra – nevetett.

- Mert te folyton csak engem bámulsz, hát nézz már körül! Ez gyönyörű ez a hely!

- De nem gyönyörűbb nálad, édes – mosolyogta még mindig folyton csak engem bámulva.

- Elfogult vagy, csak tudnám miért... – mormoltam megrázva a fejem, hagyva, hogy Jared leülve a földre az ölébe húzzon és mellkasának döntsön. Esélyem sem volt fázni forró karjaiban, de amúgy is szél védett hely volt. Védve volt a világ elől.

- Néztél te már tükörbe? – kérdezte hitetlenkedve, rendesen felháborította a gondolat, hogy én fele annyira sem látom olyan tökéletesnek magam, mint ő engem, pedig tényleg így volt. Rengeteg hibám volt, amit ő valamiért sosem vett észre, pedig szerintem elég szembetűnő hibák.

- Muszáj, különben még botrányosabb lennék – húztam el a szám nem kevés öniróniával, ami nem ért célba; inkább csak még inkább felháborítottam.

- Olyan butus vagy, és nem, nem én vagyok elfogult! Te gyönyörű vagy és kész!

- Hát hogyne – forgattam a szemem, bár ő ezt nem láthatta, mondjuk a hangom így is elég árulkodó volt.

- Senkinek nem hagyom, hogy így beszéljen rólad beleértve magad is! – szólt figyelmeztetően, ami még inkább arra ösztönzött, hogy tovább veszítsem a húrt.

- Ugyan mit csinálsz ha folytatom? – kérdeztem hergelően, mire csak felnevetett, s szorosabban magához ölelve ajkait megéreztem a nyakam érzékeny bőrén.

- Jared, ez csikis! – sipítottam, s próbáltam elhúzódni, de karjai nem eresztettek. Nem volt menekülési esélyem. – Jared! – sikítottam nevetve, mikor egyre inkább belemerült a nyakam csókolgatásába, ami kicsit megijesztett. Nem csak azért, mert egyre csiklandósabb lettem, hanem mert a furcsa, gerincemből feltámadó forróság minden pontomra kiért és egyre inkább arra ösztönzött, hogy többet akarjak az ajkaiból. Azt hiszem ezt nevezik vágynak...

A nagy lendületben Jared és én is hátra estünk, s míg a fiú meglepettségében engedett a szorításán én kihasználtam az alkalmat és kiszabadultam a karjaiból.

- Ez nem volt szép dolog! – korholtam le, mikor megnyugodva közelebb másztam hozzá és ajkai a nyakamon már a múlté voltak.

- Nem én tehetek róla, hogy olyan finom nyakad van! – nézett rám kisfiúsan mosolyogva, szemeiben hihetetlen kajánsággal és pimaszsággal. Teljesen elvörösödtem tekintetétől, amin még inkább szórakozott, s újra csapdájába kerítve a derekamnál fogva magára húzott és nem hagyta, hogy lemásszak róla.

- Megharapni nem akarod? – kekeckedtem, amit ismét kihívásnak vehetett, mert szemei gonoszan megvillantak. – Meg ne próbáld! – figyelmeztettem nevetve. – Jared, ne! – könyörögtem, már csak a tudattól nevethetnékem támadt, hogy bele gondoltam ajkaiba újra a nyakamon. Miért kell nekem ennyire csikisnek lennem?!

- Most az egyszer megkegyelmezek, ha adsz egy csókot – vigyorogta pimaszul.

- Hát még át kell gondolnom... – mormoltam egyre inkább húzva az időt, miközben arcom alig pár centire volt az övétől.

- Ne szórakozz velem te nő! – mormolta halkan, s kezét a tarkómra csúsztatva eltávolította azt a kevéske távolságot is ajkaink között.

Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem ez sokkal jobb első óra volt a tesi helyett...

12. Farkasom

Hellóka!

Ígéretemhez híven jöttem a 12. fejezettel. :)

Jó olvasást!

Xoxo.Bri.

12. Farkasom

A család mindig az első,

sosem mondhatsz le róluk

 Bármit is tesznek érted vagy

ellened, egyedül bennük bízhatsz.

A hét hamarabb elment, mint ahogyan azt gondoltam, s reménykedtem benne.

Péntek este a gyomromban már hatalmas görcs pihent, ami reggelre sem akart elmúlni, tekintve, hogy tizenegykor Jared már a házunk előtt várt rám, én pedig úgy éreztem magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Egy egyszerű farmer nadrág volt rajtam, fekete topp és szürke kockás ing megoldással, míg hajam kócos tincseit igyekeztem rendben tartani, de amint kiléptem a Lapushi időbe a hajam azonnal felmondta rendezett szolgálatát és ismét nem tartottam sehol.

Azt hittem felrobbanok, amin kedvesem látszólag nagyszerűen szórakozott.

- Ne félj ennyire édes, nem megenni fognak – kacagta, miközben közelebb húzott magához és lágyan megcsókolt. – Minden tökéletes lesz, főleg te – vigyorogta, s élvezettel nézte, ahogyan halványan elpirulok szavai hallatán.

- Biztos leégetlek vagy valami... – mormoltam szomorúan, mire csak felnevetett, amit egyáltalán nem értettem.

- Bár imádom, mikor ennyire kis buta vagy, mégiscsak az én szégyenem, hogy két hete járunk és ahogy látom semmi önbizalmad... – fordított teljesen maga felé. – Ide figyelj, minden a legnagyobb rendben lesz, hidd el, ők jobban félnek attól, hogy mit gondolsz róluk... Csak add önmagad és nem lesz gond, pontosan úgy fogod őket az ujjaid köré csavarni, mint engem.

- Hát hogyne... – mormoltam hitetlenkedve, mire csak lemondóan megrázta a fejét és újra megcsókolt. Ez több erőt adott, mint bármilyen szava. – Amúgy kikkel is kell találkoznom? – kérdeztem, mikor újra elindultunk.

- Hát Emilyvel már találkoztál, de például ott van Sam és végül is Paul hülyeségeivel is közelebbről találkozhatsz... utána meg elmehetnénk hozzám, a Nagyim már nagyon várja, hogy megismerjen – vigyorogta. Jared édesanyja a szülésben belehalt, s valami oknál fogva az apja sem bírta sokáig, elvileg ez is azokhoz a titkokhoz tartozik, amiket még nem osztott meg velem. A nagymamájával nőtt fel, akit igazság szerint már nagyon megakartam ismerni. Kedvesem sokat mesélt nagyijáról és nagyon szimpatikus asszonynak tűnt. Reméltem én is az leszek számára.

- Oké – fújtam ki a benn tartott levegőt. – Ha bármi hülyeséget csinálnék akaratlanul is már most bocsánatot kérek!

- Nem fogsz – nevetett közelebb húzva magához. – És én is bocsánatot kérek, ha Paul vagy valaki bármilyen hülyeséget mond – nevetett, mire csak bólintottam.

Lefoglalt a tény, hogy az erdő szélén lévő apró piros faház egyre közelebb került hozzánk, vagyis inkább mi hozzá, s mire észbe kaptam már Jared kezét szorongattam, aki magabiztosan mosolyogva simított végig néha hüvelykujjával a kézfejemen.

- Megjöttünk – rikkantotta boldogan Jared, majd könnyedén lökte be a rovarhálós ajtót, ugyanis a fehér faajtó már ki volt tárva, hogy bejöjjön a friss levegő. Az ajtó egyből az apró konyhába nyílt, aminek közepén egy hatalmas asztal volt, ahol Sam és Paul ücsörgött míg Emily a kredencnél serénykedett, s látszólag nagyon kavargatott valamit.

- Sziasztok! – villantott egyből felénk Emily egy bátorító mosolyt, ami kicsit megnyugtatott, noha Paul és Sam miatt még mindig veszélyezve éreztem magam. A szívem a torkomban dobogott.

- Szerintem nagyon nem kell bemutatni senkit, Pault ismered és Samről már hallhattál – hadarta Jared. – Skacok ő Kim – vigyorogta.

- Helló – motyogtam, mire mindkét fiú arcán elfojtott mosoly jelent meg.

- Örülök a szerencsének, Jared nem győzte hangsúlyozni, hogy semmi cikiset ne tegyünk vagy mondjuk – mosolyogta a férfi.

- Pedig én már annyira készültem – sóhajtotta Paul megjátszott szomorúsággal, heccelő pillantást vetve haverja felé, aki csak fenyegetően horkantva egyet az egyik székre terelt, míg ő leült mellém.

- Én is arra, hogy megverjelek, ha kinyitod a szád – vágott vissza Jared, mire Paul felröhögött, egyáltalán nem vette komolyan barátja szavait.

- Na de fiúk, a végén még megijesztitek Kimet – mosolygott rám cinkosan Emily, mire csak viszonoztam azt.

- Csak nem olyan félős – vigyorgott Paul, mire Jared helyeslően bólogatott és apró puszit nyomott az arcomra.

Az idő nagy részében csendben voltam, csak hallgattam, hogy a többiek mit beszélnek vagy besegítettem Emilynek a konyhában, s ötpercenként hárítottam kínálgatását az egyre finomabbá váló muffinokból, amiket a fiúk nagy étvággyal habzsolni kezdtek.

Jó volt rájuk nézni, s Emily is így gondolhatta, mert olyan mérhetetlen szeretettel nézett a fiúkra mint valami anyatigris, aki épp elkapott egy gazellát, hogy a kölykei enni tudjanak.

- Jaj fiúk, néha azaz érzésem, hogy moslékosdézsából kellene enni adnom nektek – heccelődött Emily, mire a fiúk csak sértetten rá néztek a lányra és tovább pusztították a sütiket, miközben valamilyen tegnapi focimeccsről beszéltek.

Valahonnan nem messze hangos, szenvedő farkasvonyítás szakadt fel, mire a levegő teljesen megfagyott az apró helyiségben, Sam arca elkomorult, s alig telt bele egy percbe, hogy felpattanjon és maga után parancsolja a két fiút. Emily még utánuk kiáltott, hogy vigyázzanak magukra, majd idegességében remegő kezekkel kezdte el letörölni az asztal, míg én továbbra is értetlenül bámulta a kredencnek dőlve. Időm sem volt reagálni olyan gyorsan történt az egész.

- Ez mi volt? Hova mentek? – kérdeztem értetlenül.

- Öhm... a farkas biztos bemerészkedett a rezervátumba, a fiúk gondolom nem akarják, hogy bárkinek baja essen – hadovált össze-vissza, látszott rajta, hogy hazudik.

- Mint valami önjelölt védelmezők? – kérdeztem gúnyosan, hitetlenkedve. Nem akartam Emilyt megbántani és ezt ő is tudta, de egyszerűen betelt a pohár a rengeteg titkolózásból. Elegem volt! Főleg mert elég komoly dologról lehetett szó, ha még Emily is ideges lett.

- Én nem mondhatok erről semmit Kim, ezt Jarednek kell elmondania... – sóhajtotta végül feladóan, bűntudatosan.

- Tudom – motyogtam dacosan. – De én haza megyek, kérlek mond meg Jarednek, hogyha végre hajlandó beavatni ténylegesen az életébe akkor keressen meg – mondtam. – És köszönök mindent – búcsúztam el egy gyors ölelés után, s már ott sem voltam. Sietve, futva igyekeztem haza, így a normális idő felére csökkentettem a távolságot.

Újra elakartam bújni a szobámba, várni Jared hívását, hogy végre mindent elmondjon. Az nap már nem hívott.

Reggel, mikor felkeltem és tekintetem akaratlanul is a telefonomra siklott egyszerre tört rám a nyugalom és valami félelem, hiszen a kijelzőn Jared neve villogott smst jelezve.

Egykor gyere a sziklaszírt aljához, mindent elmondok.

Kilépve a telefonból próbáltam pár pillanatra kiüríteni a fejem, de nem nagyon ment. Találgattam, hogy mi lehet az a hatalmas titok, hogy mit nem mert ennyire elmondani nekem, s most mi vette rá, hogy mégis kitálaljon. Féltem a válaszoktól, rettegtem a gondolattól, hogy esetleg mégiscsak szakítani akar, hogy olyasmit mond, hogy nem szeret vagy csak egész végig játszott velem. Szívből reméltem, hogy csak túl parázom a dolgokat.

Fél egykor elindultam a megadott pont felé, a hideg szél teljesen összekócolta a hajam alig öt perc alatt, s bántam, hogy nem vettem fel sapkát. A szokottnál is hidegebb volt, de a rám váró fiún ez egyáltalán nem látszott. Fekete póló és levágott szárú farmer volt rajta. Egy parton árválkodó fatörzsön ücsörgött és rám várt, pedig még tíz perc volt egyig.

- Szia – köszöntem halkan, mikor alig két méter volt közöttünk, s ő még így sem akarta megtörni a csendet.

- Örülök, hogy eljöttél – motyogta feszülten még mindig az egyre veszedelmesebb hullámokat figyelve. – Sajnálom, hogy tegnap csak úgy ott hagytalak, de ezt el kellett intéznünk.

- Mit? – kérdeztem rá, reméltem, hogy nyíltan válaszol, s láttam rajta, hogy ő is így tervezte, de aztán az utolsó pillanatban megtántorodott és kikerülte a válaszadást.

- Ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Hogy nagyon szeretlek? – kérdezte hirtelen rám emelve kissé elkínzott, barna szemeit, mire még az ütő is megállt bennem. Még nem jutottunk el arra a szintre, hogy ezt így, nyíltan kimondjuk egymásnak. – Nem akarlak elveszíteni ez miatt Kim...

- Mi miatt? – kérdeztem. – Nem hiszem, hogy van olyan borzasztó dolog, ami miatt elveszítenél – biztattam. – Vagy van más valaki? – folytattam, noha ez elég abszurdnak tűnt tekintve, hogy előbb vallotta be mennyire szeret.

- Dehogyis! – horkantott, mint akit még a feltételezés is sért. – Az ég világon senki sincs rajtad kívül, csak téged látlak... – suttogta elhalóan.

- És adtam okot, hogy ne bízz bennem? – kérdeztem közelebb lépve hozzá, míg végül teljesen előtte álltam, s most végre sokkal magasabb voltam nála. Karja kapaszkodóként fogta körbe a derekam, s húzott közelebb magához, míg én egyik kezemmel a hajába túrtam, s vártam a válaszát.

- Nem, de nem is attól félek, hogy tovább adod...

- Hát? – kérdeztem értetlenül. Újra kezdett teljesen összezavarni.

- Mi van ha megrémülsz? – kérdezte kétségbeesetten. – Ha utána látni sem akarsz?

- Nem fog ilyen történni, lehet, hogy egy kicsit ledöbbenek, de nem foglak eltaszítani magamtól – ígértem halkan, s ajkaimmal csak pár pillanatra végig simítottam az ő forró ajkain. Karja még utoljára szorosan megölelt, majd felállva újra egy fejjel magasabb volt nálam. Ujjai szorosan kulcsolódtak az enyémbe, s mikor biztató mosolyt villantottam még mindig bizonytalan arcára mély levegőt vett és kezdett behúzni az erdőbe. Na ezt végképp nem értettem.

A rezervátumi gyerekek általában a quileute legendákon nőnek fel, esti mese gyanánt a szüleink ezeket a történeteket mesélték elalvás előtt. Sokak számára megmaradt meseként, de csak az öregek tudták igazán, hogy ezek nem mesék. Ezek teljesen igazak voltak, legalább annyira, minthogy miután Jared ezt elmesélte nem futottam el teljesen bepánikolva. Türelmesen meghallgattam minden szavát, majd kissé félve, mégis gyermekes lelkesedéssel vártam, hogy Jared farkasként is megmutassa magát előttem.

Eléggé ügyefogyottan ácsoroghattam egy apró tisztás közepén, míg vártam kedvesemre, aki pár perc múlva némi bokor mögül érkező zaj után meg is jelent az fák mögül.

A farkas pár centivel talán még a fiú emberi alakjánál is magasabb volt, dús, barna bundájába néha belefújt a felkelő szél, s míg én ledöbbenve néztem végig hatalmas alakján ő csak a szemeimbe bámult és próbált valami mást is leolvasni rólam. Valamit, ami bizonyítja, hogy nem félek tőle, de még nekem is kellett pár perc míg eldöntöttem, hogy valóban nem félek. Legalábbis igyekeztem nem félni.

- Jó....nagy vagy – motyogtam, még mindig alig találtam a szavakat, s mikor láttam, hogy ez nem elég neki pár lépést igyekeztem közelebb tenni hozzá, de a lábaim igencsak földbe gyökereztek.

Pár lépést közeledett ő is, majd mikor látta, hogy nem hátrálok egyre közelebb ért hozzám míg végül alig fél méter választott el minket egymástól. Forró leheletét éreztem az arcomon, mikor kifújta a levegőt, tekintete még mindig kutakodó volt, minden mozdulatom figyelte.

- És így...öltök vámpírok – nyögtem ki, csakhogy biztos legyek benne, mire bólintott. – Tegnap is vámpír volt? – kérdeztem, mire megrázta a fejét. – Könnyebb lenne, ha vissza változnál..eléggé frusztráló így beszélgetni – kértem tőle, mire barna szemeibe mintha csalódottság vegyült volna, de bólintott, s megfordulva vissza indult a fák felé. – Jared! – szóltam utána némi bizonytalanság után, s mikor megállt, hogy vissza forduljon én kissé ügyetlenül, de a nyakához bújtam. Bundája sűrű volt, puha és nagyon meleg. Elfeledtette felem a téli hideget. – Ha sokkal kisebb lennél biztos folyton magammal hurcolgatnálak egy kis táskában – tettem még hozzá, mire nagy busa fejét óvatosan a vállamra téve úgymond magához ölelt, s sokkal boldogabb barna szemekkel tűnt el a páfrányok takarásában.

Türelmesen vártam pár percet, míg Jared vissza változott emberi alakjába, s addig is igyekeztem a lehető leggyorsabban felfogni, elfogadni és átgondolni a dolgokat. Egy farkasba vagyok szerelmes. Egy farkassal járok. De ki nem szarja le?! Szeretem ezt a farkast, embert vagy legyen akár mi is ő, ő Jared és ezen semmi nem változtathat!

Mikor vissza fordultam a hangok irányába Jared ácsorgott eléggé esetlenül, s nézett rám hátha változott a véleményem, de mikor meglátta arcomon a szétterülő mosolyt kifújva kitudja meddig benn tartott levegőjét elmosolyodott és elindulva felém szorosan a karjába zárt.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – hajtogatta suttogva, miközben millió plusz egy puszival árasztotta el az arcom, mire halkan felnevettem és viszonoztam szoros ölelését. – Annyira féltem, hogy...elrémítelek, de te nem félsz...? – Nem tudtam eldönteni, hogy kérdezi-e vagy kijelenti így csak még nagyobb mosolyt varázsoltam arcomra és magabiztosan megráztam a fejem.

- Nem, mert....tényleg nem bántanál, kivéve ha vámpírrá válnék, de hát annak mennyi az esélye, ha minden lépésem egy farkas védi? – viccelődtem.

- Pontosan! – helyeselte újabb puszikat nyomva az arcomra. – Sosem hagyom, hogy bármi bajod essen! – ígérte.

- Nem én védelmezem a népet az éjszaka közepén... – vágtam vissza. – Mégis hogy fogok ezek után nyugodtan aludni? – kérdeztem, inkább csak magamtól.

- Értem sose félj, édes – nevetett fel magabiztosan.

- Olyan bolond vagy, tényleg azt hitted, hogy ez miatt...elfordulok tőled? – kérdeztem hitetlenkedve, bár eleinte kicsit tartottam tőle még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valóban szakítsak vele...

- Hát...még van pár dolog, amit nem tudsz – húzta el a száját.

Díj. II.

Hellóka!

Szabályok:

1. Értesítsd azt a bloggert aki adja, hogy megkaptad!

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!

4. Add tovább négy - azaz 4 - írónak!

5. Értesítsd a díjazottakat!

1. Értesítettem és köszönöm szépen ! :)
2. Kinn van.

3. Tessék, lássék. :)
4. Ezt kihagynám :$$

5. Jajaja. xd

Mivel itt nem kérnek pár dolgot rólam cserébe a holnapi fejezet részletével jöttem. :$ :d

Fél egykor elindultam a megadott pont felé, a hideg szél teljesen összekócolta a hajam alig öt perc alatt, s bántam, hogy nem vettem fel sapkát. A szokottnál is hidegebb volt, de a rám váró fiún ez egyáltalán nem látszott. Fekete póló és levágott szárú farmer volt rajta. Egy parton árválkodó fatörzsön ücsörgött és rám várt, pedig még tíz perc volt egyig.

11. Családi állapota: kapcsolatban

11. Családi állapota: kapcsolatban

Hozzá vagyok kötve, valami
láthatatlan szállal, jó erősen.
[Ajánlott zene]

Nem gondoltam volna, hogy aznap olyan jól fogom bírni a tényt, miszerint Jareddel valóban csak barátok lehetünk, noha lehet közre játszott az, hogy a fiú folyton olyan fura tekintettel bámult rám, vagy hogy egész nap nem láttam a közelében Jasmint, bár ha tehettem inkább nem is figyeltem rá. Féltem, hogy mit váltana ki belőlem, ha látnám őket együtt. Nem akartam ezt megkockáztatni.

Viv nagyon is látta rajtam ezt az igyekezetet, bár eléggé ferde szemmel tekintett erre az egészre, most az egyszer nem akartam foglalkozni a véleményével, s ő ezt tiszteletben tartotta. Egész nap, minden szünetben elterelte a figyelmem valami hülyeséggel, ahogyan Charlie és Ash is. Nem nagyon sikerült nekik, de aranyos volt tőlük, így inkább úgy tettem, mint akinek valóban azon jár az esze, amin beszélnek. Nem akartam őket még véletlenül sem megbántani, noha nem hiszem, hogy a lelkükre vették volna. Ők nem olyanok voltak.

Az utolsó órám kémia volt, ahol Vivnek sikerült segítenem egy kettes feleletben, amiért hihetetlen hálás volt. Nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire tud örülni egy kettesnek, de ő megtette, ugyanis nem sokára fél év volt és Vivienn már nem állt bukásra. Egyelőre.

- Kim? – szólt utánam Jared, mikor épp készültem volna kimenni a többiek után órák végén.

- Hm? – fordultam vissza kíváncsian, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepett meg Jared hangja. Bár egész nap úgy vigyorgott rám, mint a bolondgomba, beszélni aligha szóltunk egymáshoz két szót.

- Mizujs? – kérdezte továbbra is vigyorogva, szórakozottan. Nagyon nem tetszett ez az egész, főleg mert a terem pár perc múlva teljesen kiürült. Újra csak mi ketten voltunk.

- Semmi – motyogtam. – Veled? Mi ez a jó kedv? – kérdeztem gyanakodva, lassan az ajtóhoz oldalazva. Gondolom neki is indulnia kellett volna a barátnőjéhez, én pedig nem akartam látni azt a találkozást...

- Csak van – vont vállat, már majdnem nevetett, s mikor észre vette célom; az ajtóhoz jutni, pár lépéssel be is ért, s mint akinek fogalma sem lett volna a tervemről könnyedén megtámaszkodott kezével az egyik oldalamnál a falon.

- Aha – motyogtam. – Nem...vár a barátnőd? – kérdeztem még mindig furcsa, kissé talán bizalmatlan hanglejtéssel, mire mosolya szinte még inkább kiszélesedett. Féltem, hogy bereped tőle az arca.

- A-a – rázta meg a fejét, mintha élvezte volna, felgyorsuló lélegzetem és szívverésem, mikor lejjebb és közelebb hajolt hozzám. Lehelete túlságosan csalogatta az ajkaim.

- Mit művelsz? – kérdeztem alig hallhatóan, mikor teljesen nyílttá vált szándéka, s pár pillanat múlva forró ajkai rá találtak az enyémekre. Édes csókja volt némi követeléssel a mozdulataiban, mint aki már mióta erre vár, s most beakarja pótolni az elmaradt időt.

- Milyen játékot űzöl velem? – kérdeztem szinte már sértetten, mikor újabb néhány pillanat múlva szinte lihegve, bepánikolva bámultam a szemeibe.

- Nem játszok – mondta komolyan, eddig szórakozott tekintete most kiismerhetetlennek tűnt. Nem tudtam rajta kiigazodni.

- Akkor magyarázd el, hogy mit csinálsz, mert nem értem... – kértem. Nagyon nem tetszett, amit velem csinált, s egyszerűen tényleg bepánikoltam, hiszen nem tudtam merre hátrálhatnék előle. Már így is teljesen a falhoz lapultam.

- Próbálom tudtodra adni a nyilvánvalót – felelte. – De ahogy látom nincs elég önbizalmad ahhoz, hogy beismerd magadnak – mosolyodott el halványan, mint aki egyszerre tartja képtelennek és butaságnak hatalmas önbizalomhiányom.

- Mi lenne az? – kérdeztem nagyot nyelve, ami szintén megmosolyogtatta. Elvörösödtem.

- Hogy nagyon tetszel nekem – fújta ki a benntartott levegőjét, s kíváncsian várta a reakcióm. Nem figyeltem erre pontosan, de szerintem még pislogni sem pislogott.

- Nehéz elképzelni, nem hiszem, hogy egyáltalán versenyezni tudnék egy olyan lánnyal, mint Jasmine – válaszoltam továbbra is hitetlenkedve és bizalmatlanul. Ez teljesen új oldala volt Jarednek, ami igazság szerint nem nagyon tetszett. Megijesztett. Úgy éreztem magam mintha valami préda lennék a karmai között

- Versenybe sem szállhatna veled Kim, itt nincs verseny, ugyanis te már egy ideje győztél – mondta ki végül, amit talán egész végig hallani akartam, s mintha egyszeriben Jared, mármint a régi Jared, aki a barátom lett vissza változott volna.

Pár arasznyit hátrált, nem éreztem magam már csapdában, s amíg biztosabb jelet nem adtam számára még csak ajkaimra sem mert nézni, viszont nem tudtam elegendő okot felsorolni, hogy ne hagyjam, amit akart. Így hát megcsókolt, én pedig vissza. Ebből lett aztán a csókolózás, amit elég sokszor megejtett, miközben haza kísért.

Furcsa volt, újra úgy éreztem, hogy álmodok, pedig ez valóságos volt. Valósabb, mint bármi más az addigi életemben. Éreztem forró ujjait, ahogy összekulcsolódott az enyémmel, miközben sétáltunk a már szinte teljesen kiüresedett iskola udvaron.

- Ezt még mindig nem értem... – motyogtam. Boldog voltam, hihetetlenül boldog, mégis ott szólt bennem az a kis hang, hogy Jared hirtelen jött érzelmei mégis mitől lettek. Mi változott rajtam vagy benne, hogy most kézen fogva kísért haza, ahogyan a napok elteltével minden nap.

Azután a nap után sok minden megváltozott, például sokkal inkább élvezhettem Jasmine figyelmét, undok beszólásait, amiket egyre könnyebben és könnyebben bírtam hárítani, rám ragadt Viv felvágott nyelve. Barátnőm úgymond büszke volt rám, állítása szerint imádta hallgatni, ahogyan vissza szólok annak a féltékeny csitrinek, akit Jared teljesen levegőnek nézett, de nem csak őt. Szinte minden lányt.

- Én nem tudom te mit művelsz ezzel fiúval, de úgy néz rád, mint aki menten felfal, csakhogy örökre az övé lehess – heccelt egyik nap Viv, mikor Jarednek valamiért újra előbb kellett elmennie a suliból.

- Sajnos én sem tudom – mormoltam utalva arra, hogy minél közelebb kerülök Jaredhez annál inkább szemet szúr az a bizonyos láthatatlan fal, amin nem enged át engem. Valamit titkol, s akárhányszor rá kérdezek csak annyit mond, hogy időt kér ehhez.

- Még mindig olyan érzésed van, hogy titkol valamit? – kérdezte barátnőm, mire csak bólintottam. – De hát mit?

- Én is ezt akarom megtudni, de majd elmondja, ha akarja... – próbáltam lezárni a témát. – Különben is, két hét múlva bemutatom a szüleimnek, akkor már Dom is itthon lesz... – meséltem. A gondolat, hogy Jarednek szembe kell szállni anyámékkal eléggé pulzus emelő volt, a gyomrom görcsbe rándult, nagyon féltettem kedvesem.

- Imádkozzunk, hogy Jarednek erős idegei vannak – nevetett fel Viv, mire csak gyengén meglöktem, ami még nagyobb nevetésre késztette. – Jól van na, tudod, hogy nem komolyan mondom és szurkolok nektek, rendben?

- Köszönöm – mosolyodtam el végül. – Ráadásul Dom is haza hozza Elizabethet, csak abban reménykedek, hogy az kicsit eloszlatja a figyelmüket – magyaráztam.

- Tényleg, a szüleid tudják amúgy, hogy jártok? – kérdezte hirtelen Viv, mire arcom fanyarú fintorba húzódott és bólintottam. – Mit szóltak?

- A szokásos.... nem vagy te még túl fiatal ehhez? Nem hinném, hogy Jared lenne a megfelelő választás számodra... Rossz útra térít az a gyerek... – ismételtem szavaikat elvékonyodott, gúnyos hangon. Még most is feldühített, hogy miket mondtak, de igyekeztem nem foglalkozni véleményükkel. Csak Jaredet akartam újra látni, de úgy tűnt ez ma már nem fog sikerülni.

- Kim? – Paul hangjára kicsit meglepődtem, de kíváncsian fordultam az indián srác felé. Magas volt, egy fél fejjel magasabb, mint Jared, s míg Jared szálkásabb csoportba tartozott addig a haverja széles vállal, keskeny csípővel és rengeteg izommal volt megáldva.

- Tessék? – néztem fel barna szemeibe.

- Jarednek dolga akadt, ma már nem tud érted jönni, de ígéri, hogy holnap reggel érted megy... – adta át az üzenetet.

- Öh, oké – bólintottam. – Kösz.

- Ezt pedig én üzenem; Bízz egy kicsit a srácban, ő semmit nem akar titkolni előled, de ez bonyolult...

- És idő kell, tudom, tudom és nem is erőszakoskodom – legyintettem, mire csak felnevetett, s elköszönve el is tűnt a tömegben.

- Ez...fura volt – mormolta Viv. – Na mindegy, akkor át jössz ma filmet nézni? – vigyorgott szórakozottan. Erre az ajánlatra nem mondhattam nemet, főleg azért, mert mióta Jareddel egy párnak mondhattunk magunkat fele annyi időt töltöttem Vivvel, amit bár a lány teljesen megértett nekem mégiscsak bűntudatom volt miatta.

A délutánomat tehát Vivnél töltöttem, szerencsére az egész ház üres volt, így nem zavarhatott meg minket semmi, különben is, ki nem állhatta, ha filmnézés közben megzavarják...

- Helló? – szóltam bele este nyolckor a telefonba, mikor már otthon voltam, s a készülék megállíthatatlanul kezdett csörögni a zsebemben.

- Szia édes! – szólt bele a telefonba Jared jókedvűen, ami az én hangulatomon is nagyot lendített. – Paul átadta az üzenetem? – kérdezte.

- Igen, átadta – mondtam. – Mi újság? – kérdeztem, noha tudtam, hogy semmi konkrétat nem fog mondani.

- Semmi sem – Én megmondtam. – Azon tűnődtem, hogy volna-e kedved jövőhét hétvégén megismerni a családomat... – Vigyorogta, hiszen tudta, hogy annak gondolatára, hogy bemutat a családjának teljesen felmegy a pulzusom és egész héten nem lesz nyugtom.

- Van más választásom? – kérdeztem végül.

- Mindig van más választásod – mondta halkan, komolyabban Jared, de volt egy olyan érzésem, hogy nem ezért mondja. Újra máshol járt az esze. Ott ahova engem nem engedett be.

- Én nem tudom megint miről beszélsz, de szívesen megismerném a többieket – bólintottam végül, noha ezt nem láthatta. A szívem máris a dupláját verte és a fejemben olyan gondolatok forogtak miszerint elbaltázok valamit, nem leszek elég szimpatikus és még sorolhatnám.